468-szor menstruálunk életünkben – te hogy viseled?

Négyszázhatvannyolc. Átlagosan ennyiszer történik meg velünk életünk során az a valami, amiről még mindig hajlamosak vagyunk félhangosan beszélni, vagy inkább gyorsan elintézni egy „azok a napok” kifejezéssel. Pedig ha jobban belegondolunk, ez nem egy apró epizód, hanem valami, ami évtizedeken át állandó kísérőként velünk van, és nem lehet előle kitérni.

A legtöbbünk emlékszik az első alkalomra. Volt benne egy kis zavar, egy gyors magyarázat, talán egy betét a táskába, és az a mondat, hogy „ez majd minden hónapban lesz”. De arról már kevesebb szó esett, hogy pontosan mi történik közben a testünkben, miért változik a hangulatunk, miért van az, hogy egyik héten tele vagyunk energiával, a másikon pedig legszívesebben elbújnánk egy takaró alá. Pedig a menstruáció nem hiba a rendszerben. Épp ellenkezőleg: annak a jele, hogy a testünk tökéletesen működik.

Ez a szemlélet jelenik meg például Dr. Benkovics Júlia: Megvan? című, minden korosztályt lefedő ismeretterjesztő könyvében is, amelynek célja, hogy érthetően közelítsen meg számos jól ismert és tabusított női „problémát”, minden olvasója számára közelien, emészthetően és kicsit humorosan – ugyanakkor rengeteg fontos információt átadva – beszéljen a női test működéséről, így a menstruációról is. Mert ha értjük és elfogadjuk, mi történik velünk, azzal egy csomó felesleges feszültség is eltűnik. 

Valószínűleg sokunk fejében a menstruáció még mindig valami kellemetlenség, amit túl kell élni. Fájdalom, kényelmetlenség, egy kis bosszúság minden hónapban. És persze van, amikor tényleg nehéz. Amikor fáj, amikor feszül, amikor egyszerűen csak rossz. De ha csak így tekintünk rá, akkor elszalasztunk valamit: azt, hogy ez az egész egy ritmus része.

A női test nem egyenletesen működik, hanem ciklusokban. Van, amikor könnyebb, van, amikor nehezebb „nőnek lenni”. Sokszor lendületesebbek vagyunk, és van, amikor inkább visszahúzódnánk. És ha ezt nem értjük, vagy idegennek érezzük, akkor hajlamosak vagyunk magunkat hibáztatni. Hogy miért nem vagyunk mindig ugyanolyanok, miért nem bírjuk mindig ugyanúgy a tempót.  Pedig nem is kell így lennünk. 

Egyre többet beszélünk arról, hogy jó lenne jobban érteni a testünket. Hogy nem ellene kellene dolgozni, hanem vele együtt élni. Hogy nem elnyomni, hanem figyelni rá. És ebben a tudásnak egészen egyszerű, felszabadító szerepe van: segít természetessé tenni azt, amitől eddig zavarba jöttünk. Mert a menstruáció nem tabu, csak annak tanultuk. Nagyanyáink, dédanyáink korában a nők nehezebben találták meg azokat a privát fórumokat, ahol segítséget, magyarázatot kaphattak volna.  Ma már viszont minden rendelkezésre áll, csak legyen meg a kellő nyitottság, és gyerekjáték lesz jó fej szülőnek lenni még ebben a témában is. És itt jön be az a pont, ahol már nem csak magunkról van szó. Sokkal inkább arról is, hogy mit adunk tovább a gyerekeinknek. 

Hogy mit is lát egy kislány. Azt, hogy ez valami, amit el kell rejteni, el kell hallgatni, amiről suttogva beszélünk? Vagy azt, hogy lehet róla nyíltan, egyszerűen, természetesen szót ejteni? Hogy szabad kérdezni, és lehet válaszokat kapni? Szülőként ezt sem kell tökéletesen csinálni. Persze, hogy nem lehet mindenre tudni a választ. De talán az már sokat számít, ha nem legyintünk rá, és nem söpörjük a szőnyeg alá, ha mindig elérhetőek vagyunk és lehet erről beszélgetni. 

És talán van még egy fontos nézőpont, amiről ritkábban beszélünk. A menstruáció nem csak a nőké. Pontosabban: a női testhez tartozik, de a megértése mindannyiunk közös ügye. Ahogy Dr. Benkovics Júlia is hangsúlyozza, jó lenne, ha ezek a könyvek nem a fiók mélyén lapulnának, hanem ott lennének a nappaliban – és nemcsak a lányok, hanem a fiúk – apák, testvérek, nagyapák – is bátran belelapoznának.

Sosem olyan félelmetes, amit értünk. És minél többen értjük, mi miért történik, annál könnyebb lesz beszélni róla – otthon, egy párkapcsolatban, vagy akár egy munkahelyen is. A menstruáció így nem egy kellemetlen, ködös téma marad, hanem valami, amit ismerünk, és amitől nem kell zavarba jönni még férfiként, fiúként sem. Talán végső soron ez a cél: hogy legyen egy közös nyelvünk róla. Hogy lehessen kérdezni, válaszolni, és egyszerűen csak természetesen jelen lenni benne.

Gondoljunk bele, az aktív női lét végigkísérője ez a több száz alkalom, vagyis ez nem csak egy szám. Ez idő, tapasztalat és visszatérő jelzés a testünktől, hogy működik, hogy számíthatunk rá, hogy kommunikál. És ha már ennyiszer találkozunk vele életünk során, talán megérdemli, hogy ne csak elviseljük, hanem egy kicsit jobban is értsük. És idővel – ha nem is mindig könnyen – megtanuljunk együtt élni vele. És talán a lányainknak is ezt adjuk tovább.