Három hétig lehettem terhes

Előzmények... 

Hazaérve újabb kontroll következett. Már ekkor látszott, hogy valami nem kerek, de ekkor még határérték közelében voltak az értékek. A HCG értéke kicsit elmaradt az elvárttól, de azért nőtt. A progeszteron csökkent, de az is még a referenciaértéken bőven belül volt.

Két nappal később a laborlelet egyértelműen kimutatta, hogy baj van. Minden hormonérték csökkent. Azonnal bejelentkeztem a nőgyógyászhoz, hiszen ez jelezheti a vetélést, de akár azt is, hogy méhen kívüli a terhesség.

A doki meglepett volt, amikor beállítottam hozzá a pozitív terhességi teszttel... Megvizsgált. Méhen belül petezsák, benne embrió (még) nem mutatható ki. (A terhességi kornak megfelelő eredmény.) Elmagyarázta, hogy ebben a korban, ha létre is jön a spontán terhesség, nagy része nem lesz „jó terhesség”, azaz gyakran előfordul, hogy nem fejlődik tovább az embrió. A hormoneredményekre azt mondta, nem jók, de ilyenkor már az ultrahang a mérvadó, támaszkodjunk arra.

Megbeszéltük, hogy egy hét múlva – ha addig nem történik semmi különös – visszamegyek, és addigra legalább 3 mm-es embriónak kell látszania, ha a terhesség rendben van. Kért még egy HCG-vizsgálatot, két nappal későbbre, amiből én már két pontosan tudtam, hogy sajnos nincs remény. Másodszor sirattam el a szerelembabánkat. Következő héten már úgy mentem vissza az orvoshoz, hogy mondja ki: vége, hogy le tudjam végre zárni. Főleg, hogy megjelent az első barnás folt a fehérneműmön.

A doki nézegette az ultrahangot, és megmutatta a képernyőn, mit lát: 2,5 mm-es embrió a petezsákban... Na, ekkor eltörött a mécses. Úgy éreztem, kegyetlen az élet, ismét egy hajszálnyi remény... Aztán elmondta, hogy nem szeretne hiú ábrándokba kergetni, ezek a laboreredmények sem jók, és a barnázásnak sem örülünk. De azért tegyünk meg mindent: felírt progeszteron-készítményeket, és abban maradtunk, hogy következő héten megnézzük, változott-e a helyzet.

Már aznap változott, egyre erősödő alhasi görcsök kezdődtek, amelyek a hátba is kisugároztak, és a vér vörössé vált. Amikor nagyobb darabok távoztak belőlem, és a görcsök ezt követően elmúltak, már tudtam, hogy ez a baba nem maradt velünk. Ezt a következő heti ultrahang megerősítette. A jó hír az volt, hogy teljesen kiürült a méhem, műtétre sem volt szükség.

És hogy mit érzek? Nem tagadom, egy kicsit csalódott vagyok. Hatalmas dolog lett volna babát szülni annak a férfinak, akibe szerelmes vagyok, akivel olyan az életem, amilyenre világéletemben vágytam. Ha az életemben a párom a tejszínhab, ez a baba lett volna rajta a koktélcseresznye. De persze nagyon boldog vagyok a tejszínhabbal is...

Mit tanultam ebből?

Ebben a három hétben visszavettem az állandó pörgésből, napozóágyban heverészve kávéztam, néha spontán elbőgtem magam a boldogságtól, korán lefeküdtem, és valami egészen elképesztő nyugalmat éltem meg. Azt hiszem, erre is tanított ez a történet.

Meg arra, hogy el kell fogadnom azt, hogy vannak dolgok, amikre nincs ráhatásom. Ha abból indulok ki, hogy minden úgy történik, ahogy nekem a legjobb, akkor ennek most így kellett lennie. Egy kedves barátnőm mondá: „Eddig sem volt kefir a hűtőben, és most sincsen.”

Hálás vagyok, amiért ismét megtapasztalhattam, milyen várandósnak lenni. Hálás vagyok, mert még mélyebbé vált a szerelmem. Hálás vagyok, mert a gyerekeim teljes mellszélességgel mellettem álltak és együtt örültek a boldogságomnak. Hálás vagyok, mert egészséges vagyok, egészséges a testem. Talán már nem alkalmas arra, hogy kihordjon egy új életet, de működik. És ezt én a legnagyobb alázattal fogadom el. Bárhogy is lesz.

Köszönöm ezt a három hetet.

S.