Négy sikertelen lombik után három gyereket is szültem - 1.

A végtelennek tűnő év és 4 sikertelen lombik-kezelés után, végül spontán fogant meg az első gyermekünk.

A 36. hét betöltése után egyre türelmetlenebbül, kíváncsian és lelkesen vártam, hogy megszülessen a baba. Jártam szülésfelkészítőre és könyvet is olvastam, de csak évek múlva döbbentem rá, hogy tulajdonképpen indított szülésem volt, ugyanis a 38. héten egy "kis rásegítéssel" a délután 5-ös CTG-ből éjjel 1 órára baba lett.

Amikor első gyermekemet szültem, még lehetett orvost és szülésznőt is választani, így a fogadott orvosom a meddőségi szakorvosom lett. A meddőség elleni, évek óta tartó harc során, úgy éreztem egy hullámhosszra kerültünk, teljesen megbíztam benne, semmit nem éreztem tabu témának, nyugalommal töltött el a gondolat, hogy Ő lesz ott, amikor megszületik a várva várt gyermek. Így, bár a babát végül nem az ő segítségével hoztuk össze, nem volt kérdés, hogy Nála szeretném megszülni. Szülésznőt is az ő javaslatára választottunk, aki a 36. héttől, időpontra fogadott minket CTG-re a kórházban, ügyeleti idejében.

Így volt ez 38. héten is, amikor CTG közben fájások nélkül, arról érdeklődtem, türelmetlenkedve, vajon, mikor jön már ki ez a gyerek? A szülésznő jóslatokba nem bocsátkozott, de felajánlotta, szól az éppen ügyeletben lévő fogadott dokimnak, nézzen rá a méhszájamra.

Vizsgálóba be, gatyát le! ... Nagyon fájt a vizsgálat, hirtelen vérezni is kezdtem, nagy meglepetésemre a felderítés után az orvos kijelentette, bő egy ujjnyira nyitva a méhszáj, hazamehetek, de biztos benne, hogy még ma vissza is jövök szülni. Ilyen kedves invitálás után, nem volt kérdés, hogy a maradást választom.

A szülésznő javaslatára - míg a férjem hazament a kórházi csomagokért - a kórház körül sétálgattam. Érdekes, milyen dolgok ragadtak meg: a pékségből kijövő illatok, a fák kopársága, a lemenő nap szépsége, a kabát, és a kabát alatt lévő színes pulcsi, izgalom, félelem, bizonytalanság, boldogság.

Majdnem 7 óra volt már, mire a férjemmel visszakeveredtünk a szülőszobára. Az orvos ismét megvizsgált - ezúttal fájdalommentesen - gyenge két ujjnyi, haladunk, nyugodjak meg, irány a szülőszoba.

Férjemmel izgatottan néztünk körül a szobában, miközben próbáltuk megjósolni, mi vár ránk. Meddig fog tartani? Nagyon fog fájni? Ezt vajon fogom használni? ... Pár éve újították fel a kórház szülészetét, így minden gyönyörű volt, labdával, bordásfallal, külön mosdóval. Még tévé is volt a szobában. Szép komótosan kipakoltunk, átvettem a hálóingem, majd berobogott a szülésznő. "Ideje bekötni a branült, és utána beöntés."

Naivan a beöntéstől szinte jobban féltem, mint a szüléstől, mégis, ennek élménye hozta meg számomra az áttörést. Ugyanis kb. fél óra múlva - mikor a szülésznő a wc ajtó előtt állva érdeklődött hogylétem felől - tudatosult bennem, hogy szégyenlősködésnek, finomkodásnak itt helye nincs, megtört a jég, minden szemérmességem elveszett az elkövetkezendő órákra. Dolgom végeztével, még mindig nulla fájással kedélyesen beszélgettem a férjemmel, várva a fájásokat, és hogy történjen valami.

9 körül ismét megjelent az orvos és a szülésznő, mondván, ideje burkot repeszteni. Semmit nem éreztem belőle, csak a meleg, magzatvíz folyását. Ellenőrizték, tiszta volt, rendben volt, ismét magunkra hagytak minket.

Ekkor kezdett beindulni a buli. Ugyan, még teljesen elviselhető, de egyértelműen szülés megindulását jelző fájásaim lettek, amik aztán, szinte egyik percről a másikra szép, 10, majd 5 perces időközönként jelentkeztek. Eleinte labdán rugóztam, miközben férjemmel cseverésztem, majd a szülésznő javaslatára melegvizes zuhany alatt ácsorogtam. Ez nagyon jól esett, ki sem akartam jönni onnan.

A zuhany alatti harmóniámat ismét az orvos zavarta meg. Megvizsgált - nem emlékszem mennyit tágultam - de nem volt elégedett a haladás mértékével, ezért oxitocint javasolt. Valami derengett arról, hogy nem minden esetben jó ez, meg is jegyeztem a szülésznőnek, aki, már nem emlékszem milyen szöveggel, de eloszlatta a kételyeimet. Így jöhetett "a szer"!

Nem sokkal később elvesztettem az idő érzékelésem, brutális fájásaim lettek, egyik szinte a másikat érte, iszonyatos hányingerrel megfejelve. Nem volt kedvem már beszélni senkivel, sőt, az ágyról, fektemből sem akartam mozdulni. Csak számoltam magamban hány másodpercig tartanak a fájások, aztán a rövid szünetekben készültem a következő menetre.

Ismét jött az asszisztencia és mondták, hogy ideje nyomni. Semmi ingert nem éreztem, fogalmam sem volt, mikor, mit, hogyan kellene csinálni. A szülésznő igyekezett magyarázni a légzéstechnikát és azt, hogyan, hova nyomjak, de nem sikerült ráéreznem. Élesen emlékszem az orvos mondatára: "Nem érzi a fájást, ezért nem megy neki!" Hát, segített... A gépen figyelte, mikor jön a fájás, szólt, hogy nyomjak, majd könyökölt a hasam fölé.

Nehezen ment, azt sem tudom hány nyomásra (sok), de egyszer csak megszólaltak, már látják a nagy haját, még pár nyomás és kint lesz. Összeszedtem az utolsó erőfoszlányaimat és 1:08-kor megszületett az évek óta vágyott, olyan nagyon várt gyermekünk.

Egyből a hasamra tették - sohasem fogom elfelejteni azt az éles váltást - hirtelen minden fájdalom megszűnt, és csak a mérhetetlen boldogság, megkönnyebbülés maradt.

Kis idő múlva megszületett a méhlepény is, abból már semmit nem éreztem, szinte észre sem vettem, onnan tudtam, hogy az orvos jelezte.

Gátvédelemmel szültem, de repedtem két helyen, így a foltozás következett. Addig a babát elvitték, a folyosó végi inkubátorba, felügyelettel a férjemet - aki a vajúdás és szülés alatt végig ott volt velem - bíztam meg. A varrásnak minden tűszúrását éreztem, jeleztem is, mire a szülésznő elütötte: "az egészet olyan ügyesen végigcsinálta, most hadd panaszkodjon kicsit" mondattal. És én ahelyett, hogy ezen akkor és ott megbotránkoztam volna, abban a felfokozott érzelmi állapotban még büszke is voltam magamra, hogy ilyen dicséretben részesítettek...

Mikor végzett az orvos, visszahozták a babát.

Érzelgős egy óra következett. Éreztük, ahogy minden porcikánkat átjárja a szülői felelősség, miközben tudtuk, hogy szinte semmi és mégis minden megváltozott. A rózsaszín ködfelhőnkben úszkálva csak néztük a mellemen cuppogó 2850 grammos csodát. Akkor még nem is sejtettük, hogy másfél év múlva, újra itt állunk majd, egy egészen más szülésélménnyel a zsebünkben...

Ligu