Elég vacakul nézett ki a gyerek, de gondoltam még így is jobb, ha elmegy.

Ez nem az a suli, ahol megéri lógni egy kicsit.

Ebéd után jöjjön haza és akkor majd együtt megnézzük a házit, aztán pihenhet.

Nagy meglepetésemre olyan jól ment a dolog, hogy másnap is így tettünk. És így is lesz, amíg vita nélkül megy a leckeírás.

Talán már ez is elég, hogy jobban legyen. Nincs esti hiszti meg amikor látod, hogy a gyereket szétveti az ideg. Vagyis jóval kevesebb esetben.

Úgy fest megérett az itthontanulásra. Persze csak bizonyos határig. A focit azért akkor sem vállalja be, ha imádja.

Mindennek van határa! Akkor elmegy az egész napom!!!

Mondja - vagyis inkább háborogja.

A szivacskézit utálja, és amúgy is csak heti egyszer tud menni, mert egyik nap ütközik a tanítással.

Egy iskolai foglalkozásról beszélünk.

Ez no comment, ugye!?

A sportot offoltam. Az anyai megérzésekre mindig hallgatni kell. Kaptak a tanárok egy hónapot, hogy lássák, tök mindegy az a heti egy irányított futkosás. Én eddig is ezt mondtam. Részemről itt vége a gyerek felesleges nyúzatásának. Inkább tanuljon itthon és utána legyen szabad. Neki ez kell a boldogsághoz. Szabadság.

Ha pedig belefér, akkor gyakorlunk is. Bele szokott. A suliban, ha kész a házi, csak csendben szabad ülni, mozdulatlanul. Itthon viszont kapja a rollert és elszelel. Sötétedésig elő sem kerül.

Szeptembertől pedig - reményeim szerint - mehet a nevtanos mozgásfejelsztés is.

Mivel PiciLány hamarosan megteszi az első lépéseket, eljött az ideje a Dévényes kontrollnak.

Na ki kapott mosolygós simit???

A gyógytornász lányzó. Nekünk a hajhúzás és a szakáll cibálás jut. Nyeh.

Mindegy, hogy mit csinál vele, feltétel nélküli imádás van a lány felé.

Most is panaszkodott eleget, mert hát nyilván nincs minden rendben. Semmi katasztrófa, de azért néhány kezelés kell.

Nem nyújta ki rendesen a térdét.

Most, hogy az egyik már oké, elég látványos a különbség.

Kedves a "Majd, ha kéri" táborba tartozik fülbelövés terén. Ezzel én is így voltam, csak aztán NagyLány esetében ez a folyamatos mutogatás - "Nézd mim van!" - gennyes gyulladáshoz és újralövéshez vezetett.

KicsiLánynak pont ezért 5 hónaposan, az első oltásmentes hónapban kilövettem.

PiciLánynál viszont nem csak az enyém, hanem közös döntés kell legyen. Elvégre ez a normális.

Miután Kedves a tükör előtt a piercing ötleteit latolgatta - már nem veszem be, mondja mióta ismerem - kérdőn néztem rá.

"Te azon témázol, hogy hova szúratnál micsodát, bezzeg a kislányodnak még egy fülije sem lehet!?"

Ez a számonkérés természetesen csak egy megjátszott dolog volt, igazi drámai alakítással. Nem is vette komolyan, de eldumáltunk a dologról. Pontosabban én hallgattam a fejtegetéseit, végül egy "szerintem is"-sel lezártuk. PiciLány viszont lehet boszorka, mert valahogy sehogy sem akart összejönni, hogy el tudjunk menni. Mert hát nem vinnénk az összes gyereket, de a felét sem.

A hétvége furcsa csendben telt.

A nagyok szerteszét mentek már pénteken és csak vasárnap jöttek haza. A kicsik meg rákattantak a puzzle-ra, ami szuper, mert csendes játék és nincs vita sem.

Bár PiciLány eléggé keresztbe rakta a szombatot az össze-vissza alvással, mégis valahogy jó volt az a nap. Kedvessel naphosszat beszélgettünk mindenről.

Tiszta konyhai kényelemben ücsörögtünk hol kávéval, hol teával, hol pudinggal és olyan határtalannak tűnt az idő. Hiába csiripelt PiciLány fél 9-kor este, hogy ő most kialudta magát... valahogy mégis volt bennem egy szabadság érzés.

Na, vasárnapra elmúlt.

Sütött a nap, és én úgy mentem volna világot látni. A zene mindenre jó, hát füles be, világ ki.

A szombati témák kattogtak a fejemben. Volt ott mindenféle világmegváltás.

Feszegettünk olyan témákat, hogy mi értelme a házasságnak, ki tart-e egy életre, egyáltalán ki mit vár tőle.

Mi nyilván túlvagyunk ezen a beszélgetésen már rég, de a barátaink viszonylataiban és globálisan is néztük a témát.

Természetesen a világlátásunk ebben is eltér a hagyományostól.

Bennünk nincsenek olyan elképzelések, hogy holtomiglan-holtodiglan. Hiába vagyok egy ábrándos királylány, cseppet sem hiszem, hogy a házasság örökérvényű....

Mostmár.

Kedvesben ez nem is volt, én meg egy váláson túl csak a kis csodákban hiszek.

Hogy akkor meg minek az egész felhajtás?

Mert olyan ez, mint egy zenekaros póló.

Tudatom az egész világgal, hogy Ő+ÉN egy véd-és dacszövetség vagyunk. Ezt hangoztatjuk minden alkalommal, mikor a "férjem így..", a "feleségem úgy..."

Ha nem szól örökre, hát nem, de mindent megteszünk egymásért, a kapcsolatért és a családunkért.

Mindent.

És ha nem is hiszünk abban, hogy együtt halunk meg, akkor minek a gyerek?

Mert a gyerek jó dolog. A hit meg amúgy is kevés ahhoz, hogy a házasság egy életre szóljon.

Ahhoz egész más dolgok kellenek.

Garancia pedig soha nincs.

A gyerek viszont mindig sokat ad érzelmileg és tanításban is. A személyiségünk fejlődéséhez, a gyerekkori élményeink feldolgozásához.

Minden gyerek tanít. A századik gyereked is.

Rugalmasságot és elfogadást mindenképp.

És van a szerelemnek az a szintje, ahol vágysz erre.

Hogy ez önzőség?

Minden gyerek születése az. Nem ő kérte. Mi döntöttünk.

Csak legyen az a döntés felelősséggel hozott.

Szeretnénk mi is, ha örökkönörökké, meg mígahalálelnem, de ha mégsem jönne össze, mert manapság - lássuk be - ritka az ilyen, akkor sincs világvége.

Hogy miért ritka?

Talán túl sokáig élünk, túl sokat várunk az élettől.

A boldogságot nem pillanatokként, hanem életcélként tartjuk számon és mindemellé férfi és nő gyakran irreális dolgokat vár a másiktól.

A megfelelő kommunikáció hiánya pedig kb végzetes.

Ezért a sok válás.

Én így látom.

A gyerekek viszont nem magába a válásba rokkanak bele érzelmileg, hanem az évekig tartó balhékba, a válás előtt-alatt-után.

És az elhanyagolásba, amikor a különélő szülő nem törődik.

Ha úgy hozza az élet, ezt kell okosan intézni.

Hiszen ez sem más, mint a gyereknevelésben bármi. Próbálja az ember jól csinálni.

Elsősorban a házasságot, meg ha úgy alakul, a válást is úgy kellene.

Aztán majd kiderül, sikerült-e.

Nanta

Mi értelme a házasságnak?