A két markomban elfért a kislányom, olyan picin született

Karácsonyi ajándékként jelentettük be a családnak a nagy hírt. Január elején tudtunk menni az első ultrahangra, minden szuper, kis babszem jó helyen tapadt meg stb, stb. A 12 hetes ultrahangon mondták, hogy kislány, kombinált tesztet csináltattunk, aminek eredményeként genetikára lettünk küldve, mert gyanús volt hogy Down-os a baba - hála istennek, semmi baja – 18 hetes voltam már, mire időpontot kaptunk...

Innentől tök jól telt a terhesség, azt leszámítva, hogy félidőnél a fogadott orvosom lepattintott az akkori vírushelyzetre való tekintettel, így kb. 20 hetes terhesen kerestem másik orvost, találtam. Mindem jól ment, majd kb. a 28. héttől alig volt növekedés. Teltek a hetek, baba alig nőtt. Így ment ez az első nst-ig, amit már 33 hetesen megcsináltak, nagyon nem volt jó, alig voltak kiugrások.

Másnap újabb nst már nem a magánrendelőben, hanem a debreceni klinikán, ugyanolyan eredménnyel, átküldtek áramlási ultrahangra, az rendben volt. Így ment ez egy hétig kétnaponta. Míg az utolsó alkalommal felküldtek a szülészetre hosszú nst-re, ahol két óra múlva mondták, hogy itt bizony be kell feküdni, nincs mese. Hívtam az orvosom, mondta, hogy ő elmegy szabira, feküdjek be, úgy lesz a biztonságos. Nagy sírások után, telefon a férjnek, anyukámnak, stb, befeküdtem, megjegyzem, hogy az összepakolt utazótáska minden alkalommal ott volt velem az autóban... Minden nap kétszer nst, ami mindig rossz volt, minden héten ultrahang, ahol mindig elmondták, hogy kicsi ez a baba...

Úgy indultunk ennek az egész történetnek, hogy programcsászárom lesz, mert reumatoid artritiszem van, nahát mivel a dokim elment szabira, így szabad préda lettem, és közölték velem hogy mivel kicsi a baba, meg lehet szülnöm. Hidegzuhanyként ért. Kezdettől szülni akartam, majd elfogadtam a császárt, és közölték, hogy mégis szülök. Mondták, hogy augusztus 10-én indítják. Oké, legyen.

Augusztus 8-án olyan rossz volt az nst, hogy menni kellett a szülészetre hosszú nst-re, onnan megint visszaküldtek az osztályra. Augusztus 10, hétfő reggel 6 óra irány a szülészetre, indítás. Rossz nst, nem indítják, lehet császár lesz, várnak, nekem már itt kezdett elegem lenni. Lett dél, mire megkaptam az első indítókúpot. Jöttek a fájások, eredmény nélkül... Eltelt a délután, jött az este, fájások elmúltak, nem történt semmi. Nst non-stop rajtam volt. Ekkor vasárnap este ettem utoljára...

Augusztus 11, kedd reggel. Újabb indítókúp, fájások jönnek, lassan elkezdek tágulni, még mindig nem ettem semmit. Folyamatos nst, valaki mindig benéz a takaróm alá, hogy mi újság... Dél körül burkot repesztettek, hívtam a férjem, hogy lassan indulhat be, mert szülni fogunk. Megkaptam a beöntést, mire visszamentem a szobába, már ott várt izgatottan. A fájások egyre durvábban jöttek, szegény férjem teljesen kivolt, mert nem tudott segíteni.

Valamikor délután kaptam edát, ami nem volt könnyű menet. A fájásoktól alig bírtam mozdulatlan maradni, és ráadásul a szék, amin a lábam volt megtámasztva, a szúrás pillanatában kicsúszott a lábam alól, megfagyott a levegő... Na, de csak sikerült. Először fél adagot adtak, szépen hatott. Amikor már nem hatott, kaptam egy egészet, amitől utána semmit nem éreztem, komolyan semmit. Bepánikoltam, hogy elmúltak a fájások, a ctg brutál fájásokat mutatott. Igazából nem bántam, mert így két nap után már baromira kivoltam. Jöttek a takaróm alá nézni, na, lám, eltűnt a méhszáj, hurrá.

Időközben megbeszéltem azzal az orvossal, aki az osztályon is volt, hogy velünk marad. Végtelen kedves, okos, fiatal nő. Majd újabb vizsgálat, próbanyomás, majd jajj, jajj, ne nyomjam, rohantunk a szülőszobába. Ott át másik ágyra, majd parancsra nyomtam még hármat - mivel az edától még mindig semmit nem éreztem - és fénysebességgel ugrott ki belőlem este 10 óra 2 perckor, a terhesség 37. hetében a mi ordító kislányunk 1740 grammal és 44 centivel.

Kiderült, hogy a köldökzsinór vékony volt és rövid, illetve töredezett a méhlepény. Rám tették egy percre, majd elvitték. Apát küldtem utána, hogy nehogy szem elől veszítse, velem majd lesz már valami. A neonatológiára vitték, nem lehetett velem éjszaka, sőt, a következő pár napban sem. Belebetegedtem. Csak etetni mehettem hozzá. A harmadik napon megkaptam, egy szobában lehettünk. Nyolc nap után engedtek haza minket 1800 grammal.

A két markomban elfért, olyan picike volt. Mára elmúlt egyéves és utolérte kortársait. Az én szememben ő akkor sem volt kicsi, nekem az volt a normális, de most már látom, amit a családom akkor is látott, hogy mennyire apró volt, hogy még a pocakban lett volna a helye.

MBCS

Olvass még szüléstörténeteket!

Farfekvéses babát szültem természetes úton

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?