Kardiológusra lenne szükség a szülésemnél

PUBLIKÁLÁS: 2018. július 04. 07:00

28. hét

Szívügyek

A minap itt, a Bezzeganyán volt az ultrahangos vizsgálatokkal kapcsolatban egy interjú, és rögtön az jutott eszembe, hogy számomra eleinte nagyon megnyugtató volt kéthetente látni a bentlakókat. Nem tartottam tőle, hogy az ultrahang zavarná őket, és most sem bánom, hogy viszonylag rendszeresek a kontrollok. Az elmúlt hét nagy eseménye volt, hogy újra találkozhattam a magzati kardiológussal. Majdnem úgy alakult, hogy a gyereket is be kell vinnem magammal a vizsgálatra, mert a férjemet korábbra visszarendelték a munkahelyére, de aztán sikerült hamarabb bejutni a doktornőhöz. Úgy vettem észre, hogy ebben az intézményben az orvosoknak meg sem kottyan, ha díszkíséret is részt vesz a vizsgálatokon, de valahogy én ezt nagyon nem szeretem.

Egyszer volt benn velem a család a sima terhesgondozáson - addig még nem látta a férjem ultrahangon a babákat, és szerette volna átélni azt, amit a lányunkkal -, de aztán örültem, hogy a lényeg után elhagyták a terepet. Egyrészt van egy kényszerképzetem, hogy az orvost is zavarja mindez, főleg, ha gyerek van benn. A férj, apuka már kicsit más tészta; a lányunknál három éve a nagyobb ultrahangokon a férjem is ott volt. Most azonban ebben a nincs teljesen rendben minden állapotban szeretem egyedül megélni a dolgokat. Tudom, sokak számára furcsa ez, de úgy érzem, csak így tudok a legteljesebben koncentrálni arra, amit az orvosok mondanak, főképp, ha megbeszélnivaló is van utána.

Szóval elindultunk jó korán, hátha mázlink lesz, és lett. Majd fél órával korábban be tudtam menni a vizsgálóba, a család így kinn maradt. A kardiológusnő ugyanolyan megnyugtató és higgadt volt, mint két hónapja. A vizsgálat háton fekve kezdődött, megint először a problémamentes „B” babánkat térképezte fel, nála szerencsére most sem talált semmit. Már az első trimeszterben nehezen bírtam a háton fekvést, de hát az ember orvosnál mindent kibír – legalábbis ez volt a fejemben. Először csak a forróság öntött el, aztán mintha kiment volna minden erő belőlem, de mire szólhattam volna, a doktornő kiszúrta, és szerencsére oldalt fekve folytattuk „A” babával az ultrahangot. Kiderült, hogy csórikámnak mégiscsak megvan a bal aortája is, csak sokkal vékonyabb és gyengébb, mint általában.

Illetve, hogy eddig öt ilyen eset volt a praktizálása alatt, ebből jelenleg hárman még pocakban vannak. Mindig elképedek ezeken a gépeken; olyan gyorsasággal fejlődik ez az iparág is, hogy két éve még kuriózum volt ennek a rendellenességnek a felfedezése. A doktornővel beszélgettünk is - ahogyan a vizsgálat engedte -; a múltkor említette, hogy egy külföldi konferenciára készül, ahol jórészt a jobbaorta felbukkanása lesz a téma. Az angolok „produkálták” eddig a legnagyobb létszámot; egy 80 fős mintánál szűrtek le annyit, hogy 17 százalékban kellett az első és második életév között valamilyen beavatkozást végezni a gyerekeknél. Születés után közvetlenül azonban semmilyen teendő nem volt senkivel, eddig itthon is erre jutottak. Ez azért megnyugtató, még akkor is, ha nagyon kezdeti szakaszban van ennek a jelenségnek a teljes felderítése az orvosok számára.

Többször nem kell ehhez a doktornőhöz visszamennem, és ha sikerül a saját orvosom terve, akkor szülésnél ő is ott lesz, hogy azonnal megnézhesse a fiúkat. Az első posztban már említettem, hogy a nőgyógyászom elég agilisen kezeli ezt a dolgot, kiemelten azért, mert van egy ugyanilyen jobbaortás kisfiút váró másik terhese is. Ez a tény, és hogy a kórházban nem volt még dolguk hasonló esettel, ösztökélte arra, hogy elindított egy kérvényt a vezetőség felé.

Azon munkálkodnak, hogy a szülésekkor legyen benn a kardiológus, és egy tüdőgyógyász-neonatológus doktornő is. Így rögtön a kezük közé kaphatnák a babákat a mostani protokoll helyett, amikor is hazaengedést követően viszik általában a gyerekeket kontrollra. Természetesen ez szakmai szempontból sem elhanyagolható a számukra, ezt pedig abszolút meg tudom érteni. Jelenleg a fővárosi jobbaortás gyerekeket név szerint ismeri minden magzati kardiológus, két anyukával én is tudtam személyesen beszélni; ezúton is köszönöm nekik még egyszer a sok segítséget és lelki támogatást.

Hétköznapi szösszenetek

A hét többi napja majdnem átlagosan telt, leszámítva azt, hogy észrevettem; kezdek befordulni. Már a kedvenc piacomra sem megyek ki a gyerekkel, inkább a pár lépésre levő zöldségesnél szerzem be a dolgokat kb. másfélszer annyiért. (Hétvégén hozzuk be a lemaradást, amikor a férjem elugrik, de hát ilyenkor nem lehet mindenből tonna mennyiséget bespájzolni.) Aztán inkább írogatok a barátnőknek, mint felemeljem a telefont. És elkezdtem ülve csinálni szinte mindent, mert persze nem hajolok le, de már az sem okés sokszor, hogy guggolok, aztán térdből-combból emelem vissza magam. A gyerek fellépője kiválóan alkalmas egy csomó mindenre, új perspektívák nyíltak meg előttem a használatával. Kár, hogy vasalni még mindig állva a legjobb; ha ezt nem intézem el a reggeli órákban, márpedig általában nem, akkor halmozódnak rendesen a kupac ruhák.

Viszont ami meg az agyamnak nagyon fontos, azért elindulok. Így egyik délután átvettem egy nagy rakás kisfiú body-rugi csomagot, 50-68-as méretekben egy ikres anyukától. Egy másik délután pedig elmentünk megnézni a kinézett babakocsit, amit azon nyomban le is foglalóztunk, és megkértük a nagyon szimpatikus kis családot, hogy a két hét múlva esedékes lomtalanításig ugyan tárolják még legyenek szívesek. A második kiságy is hamarosan megérkezik hozzánk, úgyhogy gyűlnek a pipák. Van egy hozzávetőleges listám, hogy mit kell az első időszakhoz feltétlenül beszerezni; ezt a bútormozgatások után gondoltam, mert nemsokára az is elkövetkezik.

Valamelyik posztom utáni kommentek kapcsán szöget ütött a fejemben, hogy talán mégis meg lehetne majd próbálni a két babát egy kiságyba tenni. Valószínűleg megnézzük majd; hogyan reagálnak egymásra, és a kezdeti időszakban úgyis mellettük fogok aludni egy kanapén. De ami többször beugrott: hogy csináljam majd, hogy a jobbaortás csemetét ne óvjam túl, ne essük át a ló túlsó oldalára vele kapcsolatban? A mostani tudás szerint a rendszeres orvosi vizsgálatokon kívül nem lesz extra teendőnk, maximum, amit a szülőknek mondanak, hogy ne szánják élsportolónak e csemetéket. Ezen azt hiszem, túl tudunk lépni, és az is biztos, hogy kifelé, illetve verbálisan nem vagyunk azok a túlaggódós típusok, tehát, ha lesz is ilyesmi gondolatunk, a gyerekek remélhetőleg nem veszik majd észre a megkülönböztetést.

A kislányunk pedig a héten megint ugrott egyet mentálisan, olyan dumagép lett, hogy csak nézünk. Egyik délutáni alvása után elkezdett összetettebb kifejezéseket és mondatokat használni, közben meg ezzel párhuzamosan naponta többször kell játszani, hogy ő az én pici babám, aki valahogy megpróbál még az ölembe bújni. Egyre jobban izgatja a babás téma, sokszor nézegetjük a babafotóit, videóit, és vettünk neki tesós könyvet, hátha a segítségünkre lesz valamelyest. Kíváncsi leszek, hogy mennyire enged majd el, amikor itt lesznek a babák, hajlandó lesz-e pl. a nagymamával elmenni kicsit akárcsak egy-két órára, vagy az elején még maradunk ennél a három babám van felállásnál.

Na, hát ilyen kérdéseken zizegek néha, amikor nem azon röhögök, hogy a bugyimat is már alig bírom felhúzni, úgyhogy rá kell menni azokra a fránya csípőgyakorlatokra, különben nagy bajok lesznek. Ami pedig jobb napokon szintén röhögőgörcsöt vált ki belőlem, látva és olvasva a jelenleg futó trendeket, hogy nekem van csak az igazi kapszulagardróbom! Bocs, hogy megint az öltözködés-témát hozom fel, de a kerületem oly mértékben növekszik, hogy ismét csak pár darab felsőm van, ami rám jön normálisan, és alul nem buggyan ki a hasam belőle.

Mindezt betetézi a totális belassulás, képesek vagyunk a lánykámmal egy 50 méteres utat egy óra alatt megjárni. Most lettem csak igazán megértő a mozgássérültekkel és a már nem rohangáló idősebbekkel szemben.

Betti