Amikor az ötéves lányomra nézek, amint teljes beleéléssel énekel egy maga által költött dalt a tükör előtt meztelenül, fején egy takaróval, amit valami sosem használt és elfelejtett fejkötővel rögzített fenékig érő szőke hajára, ilyenkor egy pillanatra gondolatban hátradőlök, hogy mégis valamit jól csinálhattunk, és nem is volt olyan nehéz az út idáig… Áááááá, dehogy.

2012. február végén a kiírt napra megszületett Hanna lányunk. Attól a naptól vezetek róla naplót, melyről ő is tud, és ha valami fontos dolog történik vele, megkér, hogy írjam bele. A naplóm szerint egyenletesen szépen fejlődő csecsemő volt, bár ha engem kérdeznek az első hónapokról, két dolog jut mindig eszembe azonnal. Az egyik, hogy nagyon hasfájós volt és tulajdonképpen a 24 órából 20-at üvöltött, mi pedig a fáradtságtól már nem voltunk beszámíthatóak. Emlékszem olyan esetre, hogy számológéppel kellett kiszámolnom, hogy ha délben evett, és két óra múlva ismét ennie kell, (mert elhittem a védőnőnek és mindenki másnak, hogy az a jó a babának, ha két-, majd háromóránként eszik), akkor annak az ideje délután kettő.

A másik dolog, ami beugrik, hogy valahogy senki nem akarta elfogadni a tényt, hogy egy érzékeny, hasfájós csecsemőről van szó, és az a legjobb neki is és nekem/nekünk is, ha velem van, vagy az apukájával. Gyakran jöttek hozzánk látogatni a családtagok, barátok, az utóbbiakkal még szót lehetett érteni, de a családtagoknak külön el kellett magyarázni, hogy legyenek szívesek visszaadni a kislányomat, mert a torkaszakadtából való üvöltés, amit nem lehet nem észrevenni, nem annak szól, hogy jól érzi magát. És ha ez nem lett volna még elég, természetesen megszámlálhatatlanul jöttek a kéretlen tanácsok, ezek közül is a „kedvencem” az állandó sétára való invitálás volt a gyermekem nélkül.

Vannak anyukák, akiknek jólesik kimozdulni egy kicsit, lemenni a közértbe, vagy csak a postaládát megnézni, de én nem ez az anyuka vagyok, és pont. A mai napig nagyon jól érezzük magunkat együtt, és mégis megvan a saját életünk, érdeklődési körünk, elfoglaltságunk, amit egymástól külön teszünk, és vannak dolgok, amiket együtt. Erre az összhangra nem kellett mesterségesen nevelni Hannát, pontosan érzetük, meddig jó együtt lenni, és mikor van az a pont, mikor mindenki elvonul egy kicsit. Hát a mai napig nem értem, miért is kellett ebbe beleszólnia bárkinek is. És igen, ha sír egy gyerek, szüksége van a biztonságos szülői ölelésre. Aki azt mondja, és nálunk is volt ilyen, hogy hagyni kell sírni a kisbabát, az szerintem egy lelketlen dög. Most, hogy erről írok, még mindig felzaklat, amondó vagyok, menjünk is tovább, végre ennek vége.

A hasfájásnak egyik nap csak úgy, mintha elvágták volna, vége lett. A következő akadály Hanna hetedik hónapjában volt, mert hát el is ment a tejem, nem is nagyon akart eleinte mást enni, és ráadásul levelező tagozaton elkezdtem egy másoddiplomát (szükséges volt, az okok nem ebbe a blogba tartoznak). Emlékszem, hogy bár havonta egyszer-kétszer egy-egy napra kellett bemennem, de úgy éreztem mintha a szívemet tépték volna ki. Azóta persze már lediplomáztam, és Hanna nem is emlékszik az egészre.

Kilenc hónaposan az egyik Ringató foglalkozáson vettem észre, hogy valami nem stimmel. Ekkorra ugyan már meg tudott fordulni, de miután hasról hátra fordult, csupán gyönyörű mosolyát mutogatta a világ felé ökölbe szorított kézfejjel. Elvittem a Heim Pál Kórházba, és szerencsémre találkoztam egy csodás emberrel, aki Dévény- módszerrel dolgozott. Azonnal látta, hogy Hanna hypotón. Az első kezelés után hazajöttünk, és feltérdelt. Elsírtam magam a látványtól. Nem akartam elhinni, hogy ennyire hatékony, annak ellenére, mennyire sírt. Tizenöt hónapos koráig jártunk oda.

Hannus soha nem volt a játszóterek csúcsragadozója. Egyrészt a hypotónia miatt sem volt egy túlmozgásos gyerek, másrészt hamar kiderült, hogy amennyire lassan fejlődik a mozgása, annyira gyorsan fejlődik verbálisan. Naplóm szerint is, de emlékeimben is úgy él, hogy Hannussal nagyon gyorsan kialakult az értő kommunikáció. Eleinte jöttek a sajátosan kiejtett szavak, úgy mint például a „gege”, ami kisbabát jelentett, vagy mint a „be”, ami a bárányt. Nem volt egyéves, amikor kis kezével mindenkinek puszit dobált, persze csak ha a közelünkben maradt, vagy a kezemben tartottam, és azt mondta, hogy nektektek.

Rengeteget olvastunk neki, az első perctől kezdve érdeklődve, fegyelmezetten végig ülte a mesét, és többször kérte az ismétlést. A mesékben szereplő állatok hangját kezdte eleinte utánozni, és így mesélte el magának a történeteket. Ez volt az ő szokása, játéka. Játékaival, egyéb eszközökkel jóval később kezdett el foglalkozni, játszani. Majd másfél éves korában fedezte fel a babákkal, figurákkal, plüssökkel való szerepjátékot, ami azóta is tart, de mára már saját meséket talál ki. Annyira izgalmasak, érdekesek a történetei, hogy néha az apukájával csendben hallgatjuk. Van egy állandó kitalált mesefigurája, egy sárkány, aki egyszerre alakváltó és színváltó is. Gyakran kérdezi tőlünk, hogy meséljen-e a sárkányról, és akkor mesél és mesél. Észrevettem, hogy gyakran így meséli ki magából az örömeit, de van úgy, hogy a csalódását, bánatát is.

Van még egy rá jellemző dolog, amit szeretnék elmesélni, mielőtt egy nagyobbat ugranánk az időben. 20 hónaposan mondatokban beszélt, és körülbelül ekkor kezdődött az éneklés szeretete. Ebben az esetben nem egyszerűen arról van szó, hogy nagyon szeret énekelni, hanem hogy ez az élete. Ma már énekelve beszél, operákat néz, mert nagyon szereti, zenei válogatása van. Maga is költ dalokat, melyeket előad. Első hallásra bármilyen dalt visszaénekel.

Kétéves korában úgy alakult az életünk, hogy vissza kellett mennem dolgozni. Sokáig bölcsiellenes voltam. Hanna sokszor úgy közlekedett a lakásban, hogy a lábfejemre ült, lábszáramba csimpaszkodva, én meg így jöttem-mentem, főztem, miegymás. El nem tudtam képzelni, hogy hogyan fog ő egy bölcsődében helyt állni. Találtunk egy csodás bölcsődét (két másikat előtte kipróbáltunk, de egyik rosszabb volt a másiknál). A beszoktatás rettenetes volt, neki is és nekem is. Hanna az ajtó azon felénél, én ezen felénél sírtam. Februárban kezdte a bölcsődét, és májusban mentem érte úgy először, hogy vidáman futott elém. Onnantól kezdve szeret közösségben lenni. Hálás vagyok a bölcsődének, hogy Hannát hagyták a maga tempójában kibontakozni. A dadája egyszerűen csak a kis „könyvtárosnak” hívta, mivel ott is leginkább olvasgatott.

Amilyen jól ment a bölcsis élet, annyira okozott gondot az evés. Körülbelül egyévesen leszokott minden zöldségről és gyümölcsről. Ezen a bölcsőde, és később az óvoda sem tudott segíteni. Ma már az almát és a banánt megeszi, de mást nem. Remélem, hogy ez még változik.

A bölcsődéből végül szobatisztán, vidáman, énekelve ballagtunk, azzal a plusszal, hogy tudott motorozni. A többiek ekkora már túl voltak a motorozáson, futóbicikliztek, de ahogy írtam Hanna nem ebben erős.

Egy csodás nyár után 2015. szeptemberében Hannus elkezdte az óvodát. A beszoktatás ezúttal teljesen apára maradt, munka miatt nem lehettem ott. Sajnáltam, ugyanakkor láttam, hogy gyorsan, ügyesen helyt tudott állni, és hamar megmutatta érdeklődési köreit, cserfes egyéniségét nem lehetett nem észrevenni. Sajnos az első évben valami nagyon komoly hiba csúszott a gépezetbe , és egy igazi szociopata óvó nénit sikerült felvennie az óvodának, de szülői erővel gyorsan megszabadultunk tőle, és azóta jó kezekben vannak a gyerekek. Ez a kis malőr szerencsére nem okozott nagy törést Hannában, azt a pici szorongást, ami kialakult benne, mára már sikerült feloldani. A nagyobb baj, hogy az a nő még mindig dolgozik, és óvónőként.

Hanna az óvoda mellett balettozik, úszik, és nagyon édesen az óvodatársaival délutáni összejöveteleken vesznek részt, hol spontán a játszótéren, hol pedig megbeszélt randik keretén belül. Ezeket a találkozókat komolyan ők szervezik az óvodában, mi, szülők csak a kivitelezésben segítünk. Szerintem nagyon ügyes, kreatív, önálló csapattal hozott minket össze a sors. Szerencsésnek érzem magunkat.

Nos, ő Hanna, és ha a decemberben született húga, Abigél is legalább ennyire lesz kedves, aranyos, kreatív, kicsit hisztis, gyönyörű, okos lány, akkor már tényleg nem is kívánhatunk többet a sorstól, úgy érzem, mindent megkaptunk, amire vágytunk.

yzzzma

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

Lelketlen dög, aki sírni hagyja a kisbabát