Vetélés otthon: nem csinálnám még egyszer

Sok olyan posztot meg kommentet olvastam, amiben arról vacillálnak, hogy legyen-e műtét, vagy legyen természetes a vetélés. Átgondolva, a következőket gondolom:

KONTRA:

• Egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire hihetetlenül fájdalmas lesz a vetélés, és nem tudom, hogyan bírtam volna elviselni, ha egy perccel is tovább tart. Bár a nagy része nem volt kellemetlen, az az utolsó 2-3 óra felért egy szülésélménnyel (ez mindenkinek más, de olyan ismerősöm, aki szült és vetélt is már, azt mondta, a vetélése rosszabb volt, mint a szülés).
• Tényleg fel kell készülni rá (bár nem lehet, mert nem tudod elképzelni), hogy annyira fájdalmas, hogy ilyet még életedben nem éltél át (kivéve, ha már szültél), és hogy van egy olyan pont, ahonnan egyszerűen nem tud segíteni senki és semmi, amíg be nem fejeződik. Nem hat a sima mezei fájdalomcsillapító, semmilyen testhelyzet, semmi trükk, hanem csak te vagy ott és a fájdalom, és ki kell bírni, ami ott és akkor lehetetlennek tűnik.
• Én nem véreztem össze egyetlen betétet sem, mert mindig elértem a vécére, mire vér jött volna, szóval egyáltalán nem volt erős a vérzés, de ez, gondolom, nem mindenkivel van így. Akit elönt a vér, az biztos, hogy százszor jobban megijed, és ezt nem lehet kiszámítani.
• Nem tudom, hogy hogyan nem hívták ki ránk a rendőrséget a szomszédok, mert joggal hihették volna, hogy ölnek, úgy óbégattam már a végén. Ezt persze embere válogatja, de én úgy éreztem, hogy ez az egyetlen, ami segít valamennyi feszültséget kiengedni a görcs feszültségéből.

PRO:

• Az otthoni vetélés szerintem olyan kalandoroknak való, amilyen én vagyok, ez a hiszem-ha-látom típusú ember, aki nem fél szenvedni azért cserébe, hogy egy tapasztalattal gazdagabb lesz. Én egy picit őrült vagyok ebből a szempontból, mert még a szenvedés legközepén is fel tud villanyozni az a gondolat, hogy ez is tapasztalat, amiből meríteni lehet, és amit meg lehet osztani másokkal.
• Az, hogy magától beindult a folyamat, egy szuper visszajelzés arról, hogy a szervezetem bölcs, és tudja, mit csinál. És arról is biztos visszajelzés, hogy nem volt remény. Nem én öltem meg őket vagy nem adtam nekik esélyt, hanem ez volt a dolgok kimenetele. Ezt megtapasztalni szerintem hasznos, mert minden kétséget kizár a természetesség bizonyítéka később, amikor elkezdi az ember feldolgozni, hogy mi is történt.
• A gyászolásban segít, hogy végigmentem a folyamaton, mert a rettenetes görcsök közepette már tényleg a hátam közepére se kívántam ezt az egészet, és üresség vagy szomorúság helyett megkönnyebbülést és megtisztulást éreztem, mire vége lett. Kimaxoltam a dolog befejezését, valóban szívből akartam, hogy vége legyen.
• Az, hogy a méhszájam magától nyílt meg, és nem fájdalmas tágítás hatására, és hogy minden akkor vált le a méhfalról, amikor eljött az ideje, amit kivártunk, engem abban a tudatban erősít, hogy nem volt erőszakosság a műtétben, csak azt a folyamatot fejezték be szakértelemmel, ami már amúgy is majdnem teljesen lezajlott. A 12. héten már nagyon pici az esély arra, hogy ez teljesen végigmegy. Attól féltem volna, ha mindez kvázi erőszakkal történik, amikor még a méhem nincs rá „készen”, hogy „letépik” onnan a dolgokat. Úgy képzelem, hogy más lehet a méh állapota, ha magától indul be a dolog. Így maguktól puhultak fel a szövetek, mégiscsak magától vált le a petezsák, a tisztítás már csak „sebkötözés” volt, újabb sebeket nem okozott.

E fentebbi mellett szól az is, hogy már egy nappal a műtét után megszűnt a vérzés.

Ajánlanám-e a természetes vetélés kivárását?

Ha újra ilyen helyzetbe kerülnék, valószínűleg nem várnám ki a legvégét. Jelenleg a szülésben is csak az vigasztal, hogy annak a végén egy élő ember az eredmény, és egyedül az éri meg ezt a szenvedést. Lehet, hogy megvárnám, amíg elindul, hogy tágítani ne kelljen, de lehet, hogy inkább kibírnám azt a 15 percet, ami biztosan nem lehet akkora fájdalom, mint a vetélés vége, és pár óra múlva nyugiban hazamennék. Az altatás nagyon minimális, időben és intenzitásban is, és tényleg pikk-pakk az egész.

Van, aki nem olyan szerencsés, akinek ez három napig tart, akit elönt a vér, akinek jobban fáj - ezt csak az tudja eldönteni, akinek jók a megérzései és ismeri a testét, hogy mi legyen. Biztos, hogy könnyebb úgy, hogy műtenek. Sokkal. Főleg, ha jó helyen csinálják. Szerintem ez úgy van, hogy az, akit felvillanyoz a kockáztatás, az ki fog állni saját maga mellett és nem lesz baja, de aki gyűlöl kockáztatni, az hallgasson feltétlenül az orvosára.

Viszont ezt már annak a tudatában mondom, hogy egyszer végigcsináltam, túl vagyok rajta, jól sikerült, nem lett komplikáció, és hogy nem bántam meg, hogy a végsőkig vártam, a gyász miatt. (Kicsit ahhoz hasonlít az élmény, amikor nem akartam megnézni a halott anyukámat, de egy rokon a lelkemre beszélt, és utána hálás voltam érte, mert anélkül nem tudatosult volna, hogy tényleg elment.)

Van, aki nem akarja látni, mi jön ki belőle. Én megőrültem volna, ha nem láthatom, mert kíváncsi voltam, és mert (morbidnak tűnik, de) jó érzés volt a kezemben fogni, miután kijött. Minden illúzió eltűnt, láttam a saját szememmel, és érdekes volt látni. Az úton a kórházba végig a kezemben volt, és egyszerűen jó volt, hogy ez így volt. És az én kezembe érkezett. Tisztelettel, együttérzéssel foghattam meg, ez is jó volt. Megélni, hogy távozott, jó volt. Megszenvedni vele és érte - jó volt. Nem romantikázni próbálok, hanem ezek azok a pillanatok, amikben az ember a legközelebb kerül emberi létéhez és a valósághoz, és ezeket én nem szalasztanám el, legalább egyszer az életben.

Mindenki más. Én ismerni vélem magam és a testem, tudom, hogy kiélezett, fontos szituációkban hallgathatok a megérzéseimre, és minden döntés előtt csak azt figyeltem, hogy mit esik jól kimondani. Jólesik-e kiállni amellett, hogy bevállalom, jólesik-e végül beleegyezni a műtétbe. Csak azt tettem, amit helyesnek éreztem az adott pillanatban, és nekem ez bevált.

Ui.: Bár a gyermekünk (gyermekeink) elvesztése óriási veszteség, és nagyon szomorú dolog, egy nem várt pozitívum mégiscsak volt benne, ez pedig azon a ponton történt, amikor a doktornő azt mondta, hogy ne reménykedjünk tovább, én pedig nem törtem össze a hír súlya alatt. Életemben először azt éreztem, hogy wow! Tényleg volt értelme életem eddigi összes tapasztalatának és minden alkalomnak, amikor egy kudarc, veszteség, szakítás, halál, akármi után összeszedtem magam és továbbmentem. Ezek mind gyakorlások voltak, és most éreztem először azt, hogy valóban erős vagyok. Én is meglepődtem, hogy nem dőltem dugába, nem törtem össze, hanem kibírtam anélkül, hogy elveszítsem a fejem. Emiatt nagyon büszke lettem magamra, ez teljesen váratlan jó hozadéka ennek a történetnek.

Ez februárban volt, és a gyászolási folyamat azóta is tart. De tudva azt, hogy a nőtársaim közül hányan mennek át ugyanezen, nem érzem magam egyedül, és sokkal inkább az élet részének tűnik ez, mint valamiféle csapásnak. Szeretettel várom a jövőbeli gyermekeimet, akikről tudom, hogy majd meg is akarnak születni, és megtisztelnek azzal, hogy elfogadnak a szüleiknek.

AK

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?