Idén leszek 31 éves, és párommal úgy döntöttünk, hogy nyár körül belevágunk a babaprojektbe. Régóta várunk a megfelelő pillanatra. Hét éve vagyunk együtt, három éve összeházasodtunk, boldogan éldegélünk. A baráti körünkben szépen növögetnek a pocakok, sorra születnek a kisbabák. A fergeteges bulik, hajnalba nyúló borozások lassacskán délutáni babazsúrokká alakulnak át, a pasik helyett már a totyogó mosolygombócokat stíröljük a lányokkal a strandon, sok minden megváltozott.

A férjemmel mi is évek óta beszélgetünk róla, milyen lesz, ha majd hárman leszünk, de eddig mindig valami távoli, homályos, jövőbeli kalandnak tűnt az egész. Most pedig hopp, itt is lehetne, csak rajtunk múlik. És ez szinte ijesztő.

Alapvetően nagyon tervezős vagyok, akkor érzem magam biztonságban, ha az elképzeléseimnek megfelelően haladnak a dolgok. (A spontaneitást is ismerem, csak nem igazán vagyunk jó barátságban.) Az elmúlt években szépen haladtunk is előre: összeköltöztünk, egyre jobb munkahelyeket csíptünk meg, megvásároltuk az első közös autónkat, majd az első lakásunkat is. Sokat utazgattunk, rengeteg közös élményt szereztünk, és tényleg úgy érezzük, örökre szóló kapocs köt minket össze. Nyálas rész vége.

Minden szempontból úgy tűnik, már csak egy gyerek hiányzik az életünkből. Érdekes volt, ahogy az elmúlt években hullámokban tört ránk a gyerek utáni vágy: volt, hogy a férjem szerette volna, de én még nem, és voltak időszakok, mikor én kezdtem vágyni rá, de ő kért még türelmet. Most viszont úgy néz ki, az idei év második fele már a babagyártásról fog szólni.

Na, be is indult a tervezgetés.

Sőt, ha jobban belegondolok, már az elmúlt évek lépései is mind-mind a felkészülés részei voltak. Lakásvásárlásnál például elsődleges szempont volt, hogy majd a babának is legyen egy picike szobája – ez sikerült is, ha 6 négyzetméteres is, de lesz egy cuki kuckója. Leendő nagyszülők a közelben, tudnak majd segíteni. Jó hírű ovi és suli 5 perc gyalog. („Hol van az még”, mégis szempont volt.) Felvettük a szocpolt – egy tervezett gyerekre, ami félmillió forintot jelentett, cserébe 4 éven belül kell „produkálni”.

Ha két állás közül választanunk kellett, mindig az döntött, hogy melyik a biztosabb. Rozoga kis kocsinkat szintén éltes korú, de biztonságosabb, nagyobb autóra cseréltük, hogy gyerekkel is kényelmes legyen. Bútort, kiegészítőket is úgy vásároltunk, hogy a nappaliban majd elférjen a járóka, strapabíró legyen a szőnyeg, és viszonylag jól tisztítható legyen a kanapé kárpitja. Sőt, már azt a helyet is kinéztük, ahová először megyünk majd hármasban nyaralni.

Megrögzött orvoshoz járó vagyok, nem hipochonder, egyszerűen csak megnyugtat, ha minden rendben van. Fogorvos félévente, nőgyógyász évente, nagylabor a háziorvostól évente – az éleslövészet előtt még egyszer mindketten elmegyünk a fontosabb vizsgálatokra, hogy tényleg mindent megtegyünk a saját és a kis jövevény egészségéért.

Visszaolvastam. Kicsit (nagyon!!) vicces így leírva látni, hogy mennyi mindent megtettem-megtettünk, szinte már túlbiztosítottuk magunkat a gyerekvállalásra. Én nagyon szeretném, hogy életem egyik meghatározó időszaka nyugodtan teljen, hogy teljes egészében a babára koncentrálhassak. Egy gyereket tervezünk, valószínűleg csak egyszer fogjuk átélni a szülővé válás csodáját, jó lenne minden pillanatát kiélvezni. Nekem sokat jelent, hogy nem terhesen vagy két szoptatás között kell majd lakást keresni, orvosokat hajhászni, kocsit cserélni, a biztosított jogviszony és a tgyás, gyed miatt aggódni.

A munkahely-kérdés egyedül, ami elbizonytalanít. Gyakorlatilag tíz éve dolgozom folyamatosan, diákmunkával kezdtem, majd sikerült a választott szakmámban elhelyezkedni. Aztán – pont a kontrollmániám miatt – meguntam, hogy ebben a munkakörben csak számlaképesen lehet boldogulni, és a jellemző teljesítménybérezés miatt kiszámíthatatlan a fizetés. Találtam rendes, bejelentett állást, imádtam, de külföldi projekt lévén félévente hosszabbítgatták a szerződést. Utánaolvastam, ne nagyon legyek terhes, mert nem véd a törvény.

Hosszú vívódás után váltottam, egy éve felvettek a mostani munkahelyemre. Álmaim állása, rengeteget tanulok, konferenciákra és képzésekre küldenek, sok a kihívás, és nagyon jó érzés, hogy elégedettek a munkámmal. Olyannyira, hogy most januártól a meglévő mellé egy új, felelősségteljesebb munkakört is kaptam, fizetésemeléssel, én pedig vegyes érzésekkel fogadtam el. Szuper, hogy ennyire bíznak bennem, számítanak rám, de… nem gáz, ha fogom magam, és év végén, következő év elején lelépek szülni?

Nyilván a munkáltatóm nem tudja, hogy lassan gyereket tervezünk. Igaziból nem is nagyon kellene, hogy érdekeljen, mégis lelkiismeret-furdalásom van, hogy ha tegyük fel, hamar összejön a gyerek, alig két év után csak úgy lelépek – miután ennyi pénzt, energiát szenteltek annak, hogy tovább képezzenek. Igaz, hogy tíz éve dolgozom folyamatosan, de ezen a munkahelyen alig melegedtem még meg, nem kellene még egy kicsit várni?

Túl sok lojalitás szorult belém, de nekem nagyon sokat számít a megbecsülés a főnökeim és a munkatársaim részéről, és kicsit úgy érzem, hogy megcsalom őket. Keresniük kell helyettem másik embert, őt újra betanítani, integrálni, megismerni…

Most mondjátok meg: hülye vagyok? Hallgassak a férjemre, vegyem be a leszarom tablettát, és tojjak arra, kinek mit okozok a környezetemben a babavárással?

Anyukám 22 évesen, a főiskoláról kikerülve kerek egy évet dolgozott, mielőtt gyesre ment. Egymás után három gyerekkel. Nem beszélgettem vele még erről, de szerintem nem volt rossz érzése amiatt, hogy alig gyarapította a GDP-t, máris „lelépett” 6-7 évre. Nyilván nem így fogta el. Nektek sosem jutott eszetekbe, hogy „illene” még egy kicsit dolgozni, még egy kicsit bizonyítani a munkahelyeteken? Nem volt rossz érzésetek amiatt, hogy eltűntök évekre, ahelyett, hogy tovább húznátok az igát a kollégákkal?

Úgy érzem, felkészültünk. Aztán tudom, úgyis minden borul. De nekem könnyebb, hogy megvan a tudat: mi mindent megtettünk. Ti hogy éltétek meg azt a pillanatot, mikor eldőlt: jöhet a gyerek? Ti is ennyit agyaltatok, készültetek? Mi az a minimum, ami feltétlenül „kell”, vagy jó, ha megvan, mikor kopogtat a kis harmadik? És mi az, ami már túlzás?

És az normális, hogy ennyi kérdés kering bennem, ahelyett, hogy belevágnánk végre a gyártásba?

Anna, egy zugolvasó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

Gyereket akarok, de úgy érzem, cserbenhagyom a munkahelyem