Gyökerekkel birkóztunk a Szigeten

Már a bejutás is nehezen ment, padkákon kellett (volna) átugratni, amit megoldottunk úgy, hogy kiszálltam a székből, majd vissza. Remélem, a valóban mozgássérültek is átjutnak valahogy az akadályokon – nekünk például igen sokan segítettek a jó szándékú szigetlakók. Kellett is: az úton lévő hatalmas repedésekben időnként elakadt a kerék, a 35 kilós lányom nem mindig tudta egyedül kimozdítani a gödrökből. Miután átküzdöttük magunkat a kiálló gyökereken, a vastag kábeleken, és fröccsel meg szódával felszerelkezve nekiindultunk, hogy a Nagyszínpadnál keressünk helyet, kivették a lányom kezéből a kocsi tolókarját, és egy idegen tologatott, amíg a lányom vissza nem szerezte az irányítást.

A Nagyszínpadnál akkora volt a por, hogy alig láttunk, de ezt már megszokhattuk (a kerekesszékben ülve jóval többet nyeltem belőle). A több centis homok a kerekek alatt viszont annál zavaróbb volt: szinte lehetetlen volt benne tolni a kerekesszéket. Szerencsére itt is találtunk segítő kezeket, akik áttoltak a túloldalra. Ekkor már nagyon sajnáltam a minitinit, hogy szórakozás helyett az anyját kell tologatnia. Ráadásul az Avicii koncert sem tetszett neki (nekem sem), pedig kiszálltam a kerekesszékből, hogy ő arra állva lásson valamit.

Látva a tengernyi ugráló embert, vázoltam neki, hogy mire számíthatunk, ha a koncert végén mozgásba lendül a tömeg. Közös megegyezéssel a vége előtt 20 perccel elindultunk a taxiállomás irányába, ezúttal gyorsabban megtettük a távot, mint befelé. Itt sajnos újabb problémával találtuk szembe magunkat: fogalmunk nem volt, hogy a kölcsönszéket hogyan kell összecsukni. A taxisok egyik szervező hölgye nagyon segítőkész volt, nem úgy, mint a taxisofőr, aki némi méltatlankodás után ott hagyott minket. Végül sikerült betenni a járgányt egy másik autóba, és éjfélre hazaértünk, mint a mesében. Lányomnak megígértem, hogy jövőre két lábon (azaz négy lábon) megyünk ki együtt.

Az volt a terv, hogy még egy estét kint töltök a Szigeten– a dokit megfűztem, hogy vasárnap reggel szedje le a csodálatos, rózsaszín gipszemet, hogy tudjak menni -, ám ezúttal is közbeszólt a sors: a vasárnapot egy vírusfertőzés miatt a vécén töltöttem, ölemben a hányós lavórral. És egyébként sem nagyon hajlik a bokám. Na, majd jövőre. De kerekes szék és hányós lavór nélkül.

Tünde

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?