Nem fogom papírba csomagolni a gyereket!

Vajon mit kezdett az ősember a még pelenkás korú gyerekével? Ezt nem lehet a barlangrajzokból kiolvasni, legfeljebb a ma még archaikus életmódot folytató afrikai, amazóniai törzsek szokásai alapján következtethetünk. A füvekkel kitömött nyúlbőrtől az eldobható papírpelenkáig, avagy hogy oldották meg a történelem során a nem szobatiszta kisdedekkel kapcsolatos kihívásokat.

A legkönnyebb dolga persze a meleg éghajlaton élő törzseknek volt: a gyerekek nem nagyon viseltek semmit, és sokszor a felnőttek sem hordtak európai értelemben ruhát. Ezzel együtt a legtöbb „primitív” helyen is volt a közösségnek „dedikált” vécéje: Afganisztánban a helyi közösség egyetlen, földbe vájt lyukat látogatott, már aki szobatiszta volt már. A csecsemők számára persze ez nem volt megoldás.

Az egész nap csecsemőjüket hordozó anyák közt több helyen alakult ki az, amit Európában-Amerikában a modern környezetbarát mozgalmak ma igyekeznek átvenni: a gyerek valamilyen ösztönös vagy tanult módon jelzi, ha pisilni-kakilni kell, ilyenkor az anya feladata gyorsan kirohanni vele a vécéként szolgáló területre. Volt, ahol egyfajta kondicionálással kötötték ezt össze: például a „psss” hangot kiadva biztatták csecsemőjüket ürítésre, aki egy idő után pavlovi reflexszel tényleg végre is hajtotta, amit a szülő kívánt tőle.

Az afrikai Digo törzsben már hathónapos korban elkezdődik a „szobatisztaságra” való szoktatás. Mivel a gyermeket szinte mindig hordozza az anya, a legkisebb jelzésre is kiviszik a megfelelő helyre, és a föld fölé tartják, míg nem könnyít magán. Persze nehezebb ezt kivitelezni a modern nyugati városlakó létben, ahol több órát tölthet a kisded kocsiba szíjazva, vagy le kell érni a negyedikről, ráadásul vastag téli ruhába öltöztetve.

Ahol használtak egyfajta „pelust”, az sok esetben valamilyen természetes anyag-kombináció volt: számomra a legmegdöbbentőbb viselet a nyúlbőr volt, amit száraz füvekkel vagy levelekkel töltöttek meg, ez utóbbit dobták ki az „akció” után. Az eszkimó inuit törzsben mohát tettek fókabőrbe, a japánok pedig az 1600-as években egy olyan bölcső-mózeskosarat alkottak, amit kibéleltek felül egy matraccal, ami alá nedvszívó anyagokat (hamu, textil, szalma) helyeztek. A baba fenekénél lyukat hagytak a matracon, ezért az ejiko-nak nevezett szerkentyű szárazon tartotta a gyereket, amíg a szülők dolgoztak, hiszen a vizeletet a nedvszívó anyagok tüntették el.

Rosszabbul jártak a középkorban élő európai gyerekek. A középkorban és utána szokás volt hetekig-hónapokig szorosan pólyálni a babákat (nemcsak Európában, hanem például Mongóliában is, ahol hosszú ideig meg sem mozdulhattak, még a XX. században is). Ez még csak hagyján (az élet legelején egyes pszichológusok szerint megnyugtatja a babát a szoros pólyázás), de az Erzsébet-kor Angliájában nagyon ritkán cserélték a pelenkának használt textileket, amit ki sem mostak, ha csak vizelet került rájuk, egyszerűen megszárították a tűzhelynél, majd visszaadták a gyerekre. Olyan pólya is létezett, ami fenékrészen szabadon hagyta a babát, csak a fekhelyre raktak mindenféle nedvszívó textíliákat. A középkorban és utána is sokáig gyógyító-fertőtlenítő hatást tulajdonítottak a vizeletnek, csak a XVII. századtól kezdték az orvosok szorgalmazni, hogy bizony a csecsemőket gyakrabban kéne fürdetni, és a vizelettől-széklettől megtisztítani a bőrt. Addig általában csak víz nélkül letörölték a gyereket, majd fűrészporral(!) púderezték.

Pelenkának általában gyapjú anyagokat használtak, a XVIII. században használtak olajba áztatott selymet külső borításként, mert kevésbé engedte át a nedvességet. A késő 1890-es években már volt guminadrág is, az ennek következtében fellépő pelenkakiütést pirított liszttel, porított növényi kénnel igyekeztek gyógyítani.

Kínában a mai napig elterjedt a hátul nyitott ruha, és a kínai gyerekeknek a hagyományosabb településeken ma is szabad ott elpottyantani a pottyantanivalót, ahol épp rájuk tör az ihlet, akár a nyílt utcán. Némi hamut szórtak rá, és kész - előkelő családoknál persze saját dajka gondoskodott a potyadék azonnali eltávolításáról, hogy az úri házat mégse szennyezzék ilyesmivel. A brit gyarmat Hong Kongban azonban rég leszoktak erről – vannak is viták ma e kulturális különbség miatt.

Az 1800-as években kezdett terjedni az, amit még anyáink-nagyanyáink is ismertek: szabályos alakra hajtogatott textília, vászon vagy flanel, amit csomóztak. A XIX. század végén találták fel a biztosítótűt, amit az angolszász országokban előszeretettel használtak pelenkarögzítésre is. A harmincas években már elterjedt fertőtlenítési mód volt a textilpelenkák kifőzése és forró vasalóval történő vasalása.

A 40-es években egy svéd úr (Hugo Drangel) készítette az első az első papírból készült eldobható pelenkát. Közben az amerikai Marion Donovan „Boater” nevű termékével házalt Amerikában, ami lényegében a gumibugyi-textilpelenka kombót takarta. Marionnak elege lett az elázások miatti folyamatos mosásból, ezért 1946-ban első modelljeit egy szétszabdalt zuhanyfüggönyből alkotta meg. Először nem nagyon akarták fogadni a gyártók, valamiért nem láttak fantáziát a termékben. Amikor azonban mégiscsak hajlandó volt valaki legyártani és kitenni a polcra 1949-ben, akkor rövid időn belül elkapkodták – Marion Donovan végül egymillió dollárt kapott a felfuttatott vállalkozásért.

Az Egyesült Királyságban és Svédországban is voltak bátor nők, akik kívül vízzáró réteg+belül nedvszívó papír-textil pelenkakombóval ostromolták a gyártókat - a svéd hölgy, Lil Karhol Wettergren apja ötletét fejlesztette tovább. Valerie Hunter Gordon (egy feltaláló unokája) sok elutasítás után Paddi nevű termékével végül a Boots nevű háztartási termékeket áruló lánc polcain futott be, miután 1949-ben szerződést kötött a Robinsons of Chesterfield nevű céggel. Az elutasító választ adó gyártók és beszerzők (valamennyien férfiak) szinte mind azt hangoztatták: „csak nem képzeli, hogy megengedném a feleségemnek, hogy PAPÍRBA csomagolja a gyerekemet!”

Márpedig a nyugati országok dolgozó nője mást sem akart az ötvenes években, mint megszabadulni a pelusmosástól, elmenni utazni és dolgozni. Ez alapozta meg a nagy amerikai gyártók (Johnson és Johnson, Playtex, Procter & Gamble) kirobbanó sikerét, akik piacra dobták a teljesen eldobható pelenkát. A Pamperst már férfiak tervezték, már 1959-ben elkészült, de sorozatgyártásba csak 1961-ben került. Azóta rengeteg technikai újdonság került a termékbe: mikroszálak, bambusz, ipari gyapot, bőrvédő olajok, a biztosítótűt pedig a tépőzáras, ragasztócsíkos megoldások váltották fel. Megjelent a nadrágpelenka és a „leszoktató pelenka” is, amely az átmenetet igyekszik meggyorsítani.

A környezetvédők hamarosan figyelmeztettek: a nehezen vagy sehogy lebomló, milliószám háztartási szemétbe kerülő pelenka nem jó irány. Főleg hogy kitolja a szobatisztaság életkori határát: ahol korábbi „drill” érvényesült, ott a gyerekeket akár a bilihez kötözve is már egyévesen vagy korábban igyekeztek leszoktatni a pelenkáról. A valamikori Német Demokratikus Köztársaság bölcsődéiben pedig bevezették a kollektív ürítést is – egyetlen hosszú vécédeszkára egyszerre ültették le valamennyi gyereket, és egy sem állhatott fel, míg mindenki nem végzett. A világháború előtti Japánban szintén korán és meglehetősen szigorúan igyekeztek szobatisztaságra kényszeríteni a kicsiket – pszichológusok később ezt is megjelölték oknak, miért voltak háborús helyzetekben kiemelten agresszívak és erőszakosak, kegyetlenek a japán katonák.

A környezetre is tekintettel lévő Nyugaton ma reneszánszát éli a megújult, szép külsővel gyártott mosható, textilpelenka, amely állítólag kevesebbet terheli a környezetet, papírbetétje lebomló anyagból készül, ha van ilyen benne egyáltalán. A mosás persze így is környezetterhelő, bár pl. az Amerikában elterjedt „pelenkamosó vállalkozások” viszonylag kevés vízből oldják meg a hatékony tisztítást. Egy mosható pelus akár 40 százalékkal is kevésbé terheli a környezetet, mint eldobós társai, főleg ha nem mossák 60 fok felett, energiahatékony mosógéppel mosnak és a napon szárítanak. Az eldobós pelusokhoz használt gyapot ráadásul a leginkább növényvédőszer-igényes mezőgazdasági ágazat, amely az amerikai mezőgazdasági kemikáliák használatának 10 százalékáért felelős, és a kártevőirtó szerek 25 százalékát használja fel a megművelhető föld 3 százalékán.

A legkörnyezetbarátabb persze a mihamarabbi, babajeleken alapuló, nem erőszakos „vécétréning”, amely a baba jelei és a szülő figyelmes gondoskodása alapján hamar nélkülözhetővé teszi a pelenkát. Sajnos a pelenka-ágazat másik nagyfogyasztó csoportja az inkontinens időseké – őket már ritkán lehet újra vécéképessé tenni.

Vakmacska

Források:

http://www.pottytrainingconcepts.com/A-History-of-Potty-Training.html

https://en.wikipedia.org/wiki/Infant_Potty_Training

http://www.theatlantic.com/health/archive/2014/06/the-surprisingly-political-history-of-potty-training/371512/

http://greenbabyguide.com/2011/01/24/the-history-of-potty-training-in-america/

http://pottytime.com/2012/01/potty-training-around-the-world/

https://en.wikipedia.org/wiki/Diaper

http://www.annsentitledlife.com/library-reading/the-history-of-diapers/

http://www.faqs.org/childhood/Co-Fa/Diapers-and-Toileting.html

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?