Je suis Charlie

Határozottan lassulok. Reggel szokás szerint kapkodva indulunk a buszhoz, mert a Kicsi szokás szerint csak mindjárt felöltözik, mindjárt megfésülködik, már csak a reggeli, meg a csizma, és a fenébe, megint nem pakolt be (de aaaanyaaa... a táskám még mindig nem száradt meeg.... De tündércsillagom, erre a kifogásra már tegnap este is azt válaszoltam, hogy pakold ki a fotelra, aztán majd abba pakolod be, amelyik száraz, nem? Deeeeeee... Akkor?! Aanyaaaa.... ), és akkor már csak a sapkáját tüntette el véglegesnek tűnő módon, de nem, megvan az is. Rohanás. Már majdnem odaérünk, amikor a busz elegánsan begördül a megállóba, futás, kiáltom, megy a három kölyök, apjuk óvva néz rám, legyintek, teljesen ráérek, futni ezen a csúszós úton reménytelen. Integetek utánuk, de mázlimra a másik busz, aminek két perccel előbb kellett volna elmenni, máris jön. Igaz, az a belváros nekem nem annyira praktikus pontján tesz le, de sebaj, tényleg ráérek, sapka, sál, kesztyű van, elballagok odáig.

Határozottan szomorú a belváros, Mint aki siratja a tegnap még égő díszkivilágítást, ami csak vacog rajta, világos van, bekapcsolatlanul. Ma valószínűleg leszerelik. A díszkő fakó, a porlepte hómaradékok szégyenlősen húzódnak vissza a nap elől, ami előzékenyen elbújik egy felhő mögött. A villamos kereke karistolja a síneket, nem csilingel. Fázik az egész tér, még a templom is összement. Rohanó, szemüket a földre szegező, munkába siető emberek között sétálok, rajtam kívül csak egy kutya ér így rá, szaglászgat. A gazdája vacog, de hiába: a kutya tudja, hogy jár neki a séta, ha a hideg megeszi, akkor is.

Lassacskán beérek a rendelőbe. A derekam azért nem szereti már a járkálást, szóval reménykedve pillantok a lift felé, épp lent van, a kezelő reggelizik. Jó étvágyat kívánok, ő készségesen megnyomja a kettes gombot, majd kikandikál az összezáruló ajtó mellett, épphogy be tudja húzni a fejét. A liftajtón látszik, hogy könyörtelenül becsukódott volna, ha ott a fej, akkor is, felszisszenek: nem fél, hogy odacsukja a fejét? A pasi két falat közt dünnyögi: sose zavart, ha bármim összetört. Hm.

Ráfaragtam a ráérőkémre, állapítom meg a labor előtt. Millióan vannak, első pillantásra úgy tűnik, hogy az összes szék foglalt, és még állnak is kisebb-nagyobb gömbölyűséget cipelő kismamák. Sorba állok az ajtónál, kikotrom a beutalómat, közben leesik a kesztyűm. Onnan tudom meg, hogy a mellettem elterülő, két széken ülő pasi lemutat a lába elé kedvesen, és jelzi: leejtette a kesztyűjét. Köszönöm, felveszem. Egy percre belémvillan, milyen látvány lehetek, terpeszben félig guggolva hajolok a cuccomért, ezen vigyorognom kell. A papírt beadva körülnézek: négy ülő kismamára jut hat ülő pasi, meg néhány szintén ülő táska a székeken. De van egy szabad hely, odamegyek, leülök, ölemben a táskám, a kabátom (mert az egy szem fogas tele van, szegény). Tollászkodom: kikapargatom a könyvemet a táska mélyéről, belemerülök. Fél fülem azért az ajtón, és néha körülnézek, egyszer összeakad a tekintetem a dokiéval, vigyorog rám, visszavigyorgok. Ma ennyi, majd két hét múlva találkozunk.

Úgy egy órát ülök a váróban, közben cserélődnek a kismamák, de mintha nem fogynának. És végre, a nevem hallom (Ismeritek ezeket a vaslábakon álló műanyag székeket? Csak az én senekem akkora, hogy feszt le akar csúszni róluk? Egy órát egyensúlyoztam, befeszült a vádlim, a hátam. Öröm felállni, már nem sajnálom az ülőhelyet a pasiktól: megérdemlik.), bepingvinkedem magam a laborba, közben megfordul a fejemben, hogy hátrálva menjek, de lebeszélem magam, nem elég kifinomult a közönség. Odanyújtom a karom a vámpírnak, mind a kettőt, válasszon. A balt választja, az esik fogra - izé, kézre neki, és míg szúr, elmondja, hogy lehet, hogy felesleges túlaggódásnak tűnik, de azért vesznek ilyenkor vért főcsoport ellenanyag-szűrésre, mert volt már rá példa, hogy gáz volt; ezen ne múljon. Jogos: ne múljon.

Elfáradtam. A másfél hét pihenés élénken él az emlékeimben, és sárgulok az irigységtől, ha eszembe jut, igen, magamat irigylem. Gyorsan megvigasztalom magam: már csak legfeljebb két hónap, és lábamat lógázva várhatom Pepét, de amikor ezt dicsekvőn elmesélem a jelenlévő ismerősöknek, kedvesen oldalba röhögnek. Majd meglátjuk, dacolok mindenkivel, majd jól nézhetitek, hogy igenis, ülni fogok, és láblógatni. Azért is.

Bandukolok a melóhelyre. A nap megelégelte az elnyomást, és úgy döntött, lesz, ami lesz, beragyogja a belvárost. A tér úgy döntött, mégis jólesik neki a fény, és most fürdik benne, a maradék hó ragyog, a templom lassan kihúzza magát. A fülembe cseng a Kicsi hangja: anya, délután megyünk a könyvtárba, díjat kapok, tudod? Biztos nem elsőt, nyolcadikosok is rajzoltak. De édes, a nyolcadikosokat biztosan nem a másodikosokkal együtt díjazzák... Biztos? Gyanakodva néz rám, de látom, ábrándozik kissé. Fél ötkor találkozunk. Majd mesélek.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?