Terhesnapló 15: Úgy megyek, mint egy részeg pingvin

Az volt már, hogy hogy is számoljuk ezt a terhesség-izét? Húsz hét betöltve: a terhesség fele (jó, ne keverjük bele azt, hogy a terhesség nem is akkor kezdődik, amikor a számítás...). Na de június fele, július, augusztus, szeptember, október telt el, meg a novembernek majdnem a fele. Az öt hónap. A terhesség meg kilenc hónap. Tudom, a holdhónapok. De hátra van november fele, a december, a január, a február, a március. Négy és fél hónap. Tényleg, majdnem kilenc.

A fene, ebbe a fejem is belefájdulna, ha hagynám. Csak mert kérdezik a népek, mennyi idős vagyok. A rutinosabbaknak, szült nőknek, szült nők férjeinek, orvosoknak azt mondod: húsz hét. Nyugtázzák. De a többiek mind le akarják fordítani emberi időszámításra. És nem, nem elég nekik, hogy március végére vagyok kiírva. Lapozzunk.

Ihletmegállásból kifolyólag elolvastam a mártonos-mécseses posztot, kommentestül. Jól meg is nyugodtam, mert pont aktuálisan az egyik gyerek az énekcuccát nem találja (de ő odatette. Meg a szövegét is pont oda tette. De az angolcuccát végképp odatette. Hogy mért nincs ott?! Nem tudja. De a tolltartója megvan, éljen, egy beírással megúsztuk. Bezzeg a másik, annak nem volt ma meg a tolltartója, amit reggel beletettünk a táskájába, most meg onnan vettük ki. De napközben esküszöm, hogy nem volt benne. A harmadik ezek után csak az angoldogáját nem adta vissza a tanárnak, ami egy hete van a táskájában, csak elfelejtette, hogy beletette. És pénteken a Kicsinek három és fél tesicuccát hoztuk haza a suliból, miután egy hét alatt három beírást kapott, hogy nincs neki. Az uzsonnákról ne beszélgessünk, mert rajtam kívül is vannak itt gyenge gyomrú népek. Szóval köszönöm, a lelkem helyreállt.

A Középső jelezte ma, hogy Pepének névnapja van. Jah, mondám, amennyiben Márton lesz a lelkem, tényleg, de még mindig ötven névből tudunk mazsolázni, egyet-kettőt csak kihúzunk a listából húsz (hm...) hét alatt. Dolgozunk rajta. Tényleg. Pepét mondjuk az egész nem izgatja, rúgkapál álló nap, egyre nagyobbakat, ma már a Középső is érezte (azt az arcot le kellett volna fotózni, komolyan), és kezdi szépen módszeresen széttolni a medencecsontomat. Reggel még fitt vagyok, de estére pont úgy megyek, mint egy rendkívül berúgott pingvin (szinte várom azt a nyaklevest, láttátok azt a gifet valaha? Totyog az egyik pingvin, eltotyog a másik mellett, az meg elegánsan, visszaszárnyból lekever neki egyet, pingvinünk a pocsolyában landol, arccal. Kész, röhögök).

És elindult a pörgés. Jelenleg reggeltől estig melózom. Tegnap meg ma leltároztam egyet hirtelen, hogy minden rendben legyen; aztán egy kicsit átrendeztem, hogy a dolgok jobban kézre essenek; ahhoz egy kicsit selejteztem, nem minden kell a közvetlen környezetembe, a többi meg férjen el rendesen; arrébb raktam a köhögős gépet, hogy a másik elférjen, ezt meg majd tesó elviszi és meggyógyítja – na szóval a végére mindent fel- és átforgattam, csak azok a dolgok maradtak a padló közepén, amiket vagy ki kell válogatni, amihez nincs kedvem, vagy pedig szét kell szortírozni, amihez szintén nincs kedvem. A kupac annyira zavart, hogy inkább hagytam a francba az egészet. Hátha reggelre eltűnik.

Gyerekek... nemrég jutott (újra) eszembe, hogy itt ez a gyerek bent – és ez ki fog jönni. Ha a fene fenét eszik, akkor is. Itt martam le a képem, mert bár tényleg könnyen szültem, de azért... izé. Mégiscsak fájt, na. És (többek között) EZ az, ami nem jut eszedbe, amikor a második-sokadik gyereket rózsaszín felhőcskés álmodban megtervezed. Csakis akkor, amikor már bent van - és amikor már mindegy. Kicsit betojtam.

Mert már csak húsz hét.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?