„Még” helyett „elég” – a gyerekszobában is, avagy csak fából ne legyen!

„Ne több legyen, hanem elég” – a gyerekszobában is

Amikor belefogtam ebbe a blogba, szentül megfogadtam, hogy szigorúan a praktikum felségvizein fogok hajózni, és még véletlenül se kalandozom el a gyereknevelési elméleti kérdéseinek csuszamlós partszakaszai felé. Most mégis ebbe az irányba merészkedem, mert sűrűn tapasztalom, hogy a múltkori selejtezős posztban boncolgatott „ne több legyen, hanem elég” szemléletet olykor nekünk, szülőknek is nehéz magunkévá tenni, hát még az itt-és-mostban élő, érzelemvezérelte, manipulatív reklámokkal és szemmagasságukban elhelyezett édességpolcokkal körülbástyázott gyerekeinknek.

Mégis: a „több” és az „elég” közötti vonalhúzásra, vagyis lényegében a megelégedésre való törekvés szerintem az egyik legfontosabb azon képességek sorában, amelyeket − úgy az óvodáskor kezdetétől − tudatosan érdemes átplántálnunk a fogyasztói társadalom kellős közepébe szült utódainkba. (A megelégedésre törekvés ráadásul egyenes út a zöldebb életmódhoz is, de erről majd máskor.)

A jó hír az, hogy a „több” és az „elég” gyerekholmi közötti határvonalat meghúzó (aszfalt)kréta azért elég sokáig a mi kezünkben van. Kétnapos újszülöttünk aligha fog ránk mordulni a csecsemőosztályon, hogy a szomszédos kiskocsikban már minden rózsaszín és kék kolléga okostelefonról nyomja a szelfiket a FB-ra, csak őt verte meg az ég egy ilyen ökosznob anyával. Picivel a háznál inkább a rokonok, barátok esetleges ajándék-áradatát érdemes finoman az ésszerűség medrébe terelni, és megelőző csapást mérni a hamisan prüntyögő műanyag izékre, a hetedik pár csipkés kocsicipőre és egyéb, legtöbbször csupán a felesleges vackok számát gyarapító tárgyakra. (Nem egy anyát hallottam már arról merengeni, vajon hogyan lehetséges az, hogy ő fejenként egy darab plüssállatot vásárolt a gyerekeinek, ehhez képest mostanra már a házmester is térdig gázol a dülledt szemű kis dögökben...)

Ha kezdő vagy újrakezdő kisbabás anyaként érzünk erre magunkban (vagy a párunkban) elég erőt és tapintatot, praktikus olyan babalátogató-ajándékokat kérni szeretteinktől, amelyek elfogynak: pelenkát, popsitörlőt, netán dm-es utalványt. (Az elfogyós és az utalványos vagy élményajándékozás egyébként szerintem korosztálytól és alkalomtól függetlenül is nagyszerű találmány.) Egyik szívemcsücske barátnőm például egy nagy kupac bio bébiétel társaságában jött megtekinteni egyes számú újszülöttünket – akkor csak simán örültem az ajándéknak, fél év múlva viszont, amikor a hozzátáplálás kezdetén először szembesültem az üveges babakaják árával, örömöm hálába csapott át.

Ahogy a poronty növekszik, próbáljuk meg – ugyancsak tapintatosan, ám határozottan – elérni a rokonoknál és barátoknál, hogy születésnapok, karácsonyok, satöbbik előtt lehetőleg egyeztessenek velünk arról, milyen ajándékot hozzanak a gyereknek, és limitáljuk azok számát! Ha kérésünk ellenére is több tonnányi ezmegaz vagy tizenkilenc Velociraptor-méretű csokinyúl kísérné a betoppanó ángyit, sürgősen adjuk kölcsön neki Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című bőbeszédű, ám nagyon értékes könyvét (de csak akkor, ha mi magunk a párunkkal együtt már legalább egyszer kiolvastuk).

Mint a fentiekből is látszik, az a nagyszerű fogyókúrás tanács, hogy „a boltban kezdd” (magyarán ne vedd meg a csokis kekszet, és akkor otthon sajnos nem lesz mit felfalni), megelégedősdi-fronton is beválik: jobb megelőzni a felesleges gyerekholmik honfoglalását, semmint időről időre kiselejtezni őket. (Amikor viszont selejtezünk, ragadjuk meg az alkalmat, és a még ép-szép holmikkal meg a gyerekkel felkerekedve vezessük be viszonylag szerencsés időben és helyen született leszármazottunkat a jótékonykodás kultúrájába.)

Mi ebben a tekintetben egyébként kegyes (?) csalással élünk, mert még a gyerekek születése előtt megszabadultunk a tévénktől, tehát eleve kizártuk annak a lehetőségét, hogy a reklámokból értesüljenek a saját égető vágyaikról – hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, az szerintem majd iskolás korukban fog igazából kiderülni. Továbbá talán negyedévente egyszer fordulunk meg valamilyen hipermarketben, így automatikusan kimaradunk az összes mérgesmadaras, törpikésdominós, satöbbis kampányból – ennyivel is kevesebb tárolni- és selejteznivaló „perc-emberke” kerül be az otthonunkba (bár az ovistársak révén mindig értesülünk az aktualitásokról). Mindemellé a háromgyerekes nővérem imponáló példáját követve idejekorán elmeséltem a lányomnak a félig üres / félig teli pohár példázatát, és némi meglepetéssel figyelem, hogy időnként már önjáróan „vigasztalgatja” magát vele.

Mielőtt valaki ránk hívná a gyámügyet: messze nem arról van szó, hogy a mi gyerekeinknek összesen egy darab játéka volna, s az is egy a dobogókői szívcsakrában gyökerező bioégerből faragott csodaszarvas. Sokkal inkább arról, hogy – változó sikerrel − annak a hattttalmas közhelynek az igazságához próbáljuk tartani magunkat, miszerint a kevesebb több: azaz nem a soknál is rengetegebb („de hát készségfejlesztő!”) játék teszi a gyereket boldoggá, okossá vagy kreatívvá. (Példa 1. Nemrég a gyerekekkel elmentünk egy nagy játékáruházba. A lányom, aki talán életében másodszor volt ilyen helyen, lefagyva jártatta a szemét az őrületes mennyiségű tárgyon, majd dermedten megkérdezte: „Akkor én most mivel játsszak…?” Aztán a rengeteg önjáró, beszélő, deriváló, szolmizáló ketyere közül kiválasztott egy nem önjáró, nem beszélő, nem deriváló és nem szolmizáló labdát.

Példa 2. A fiacskám nagyjából születése óta rajong a porszívónkért. Ez volt az első objektum, amelynek kedvéért kúszásból térdelésbe küzdötte föl magát: el akarta érni a szívóerősség-szabályozót. Amikor épp takarítottam a vágy titokzatos tárgyával, mindig adtam a kicsinek egy porszívó-pótlékot, amely eredeti foglalkozására nézve közönséges csempemosó volt, de már a lányom is mindig porszívósat játszott vele (a nővérem gyerekei meg hokiütőnek használták, kitérő vége). A fiam minden takarításkor idvezült arccal, brümmögve tologatta mellettem a csempemosót, egészen addig, amíg a szomszédos kínaiban meg nem pillantottam egy félöklömnyi, helyes kis játékporszívót, amelyben ceruzaelem ugráltatja a műkoszként funkcionáló poliészter gyöngyöket. Diadalmasan hazavittem, lelkesen bekapcsoltam, mire a ded, aki legszívesebben egy ágyban aludna a maximális fokozaton hörgő valódi porszívónkkal, rettegő-remegő bömbölésbe kezdett a szánalmas berregés hallatán. Azóta is a csempemosóval porszívózik, a hülye „túlanyaságból” vásárolt felesleges félöklömnyit meg felraktam egy börzeoldalra.)

Óvodás kortól aztán megpróbálhatjuk bevezetni az ajándéktárgyakat legalább részben kiváltó élmény-ajándékozást is. Eleinte persze még akkor is lehetetlennek tűnik megértetni a gyerekkel, hogy az a két darab vonalkódos kartoncsík lenne a várva várt Ajándék, ha csillámos-hercegnős borítékba tettük a bábszínházjegyeket. Ám ha a nyuszi, a Jézuska, a szakszervezeti télapó és egyéb kultúrmisszionáriusok rendszeresen hoznak a kiskorúnak efféle papírlapocskákat, előbb-utóbb le fog esni neki, milyen kapcsolat is áll fenn közöttük és az élmény között (a lányom például háromévesen kapta az első ajándék belépőjét, és az ötödik születésnapjára már ő maga kért színházjegyet). Ehhez persze az kell, hogy a bábszínházba, cirkuszba stb. menet megvilágítsuk neki, hogy ez az esemény most ajándék, akkor is, ha nem tárolható a játékos fiókban − „csupán” az élmények, emlékek benső fiókjában.

Ide akartam kilyukadni. Megtanítani a gyerekeket, hogy ajándékként fogadjanak egy élményt − ez fontos. És fontos megtanulniuk emlékezni is: a gyönyörűre, az ünnepire, de egyszerűen a viccesre, a másmilyenre, a nem-mindennaposra is. Az új tárgy, az új inger, az új esemény örökös hajszolása helyett olykor belekucorodni egy-egy szép emlék ölébe, rácsatlakozni, töltődni belőle – ez a képesség szerintem sokkal hosszabb távra határozza meg utódunk életminőségét, mint az, hogy a mancson nyomott készségfejlesztő kutya után tudja-e dalolni az angol ábécét.

Ezért vezetünk a kislányunkkal élménynaplót: egy kockás füzetet, amibe a gyerekkel együtt beragasztjuk a bábszínházjegyet, az állatkerti prospektust, a Kaláka-koncert belépőjét, ésatöbbit. De ugyanezt a célt szolgálhatják a családi nyaralások után összeállított nyomtatott (tehát a kicsi által önállóan, mintegy könyvként is nézegethető) fényképalbumok is, amelyekben a hely turistalátványosságai mellett (helyett…) azokat az akár triviális tárgyakat, helyszíneket rögzítjük, amelyekről úgy véljük, hogy segít majd felidézni azokat a pillanatokat, amelyek a gyerek számára jelentettek élményt. (Esetünkben például ide tartozott egy színpadként szolgáló komáromi csatornafedél, vagy a kislány életének első fagyikelyhe Győrben). Onnantól kezdve pedig, hogy a gyerek ismerkedni kezd a betűkkel, az efféle termékeny nosztalgiázásra a házilag készített keresztrejtvény is alkalmas lehet, melynek megfejtése valamilyen szép/vicces stb. emléket idéz fel. (Nálunk idén a húsvéti nyuszi hozott ilyen személyre szabott keresztrejtvényt – nagy sikere volt.)

Végezetül gondoljunk most nem kevés meghatottsággal arra az intézményre, mely a felesleges gyerekholmik elleni küzdelemben az egyik leghűségesebb szövetségesünk: a gyerekkönyvtárra. Már ott lenni is kész gyönyörűség, a hazahozott könyvekben dagonyázni még nagyobb, az a tudat pedig, hogy a kikölcsönzött köteteknek nem nekünk kell hosszú távon helyet biztosítani, maga a hab a gyerekszakácskönyvön. (Főleg nekem, aki gyerekkönyv-vásárlásra csábító helyzetben soha nem kutya nehezen húzom meg azt a bizonyos vonalat a „még” és az „elég” között…) Ha pedig egy kikölcsönzött könyv olyan mélyen megérinti a kis olvasójegyest, hogy a hosszabbítások lejártával is egyre csak abból kérné az esti mesét, már meg is van az egyik ajándékötlet a következő ünnepre.

(Ezt a „próbaüzemes” módszert egyébként játszóházakban is bevethetjük: ha például néhány héttel a gyerek születésnapja előtt ellátogatunk vele egy igényesen felszerelt játszóházba (például a Kacifántba), és megfigyeljük, mi villanyozza fel úgy istenigazából, szintén gazdagabbak lehetünk egy-két jól irányzott ajándékötlettel − s ezek a meglepetések talán kisebb eséllyel landolnak majd alig másfél hét múltán a megunt vackok sarkában.)

De persze szülő tervez, gyerek végez. Minden körültekintésünk ellenére is előfordul, hogy a nagy gonddal kiválasztott játék valahogy nem férkőzik közel sarjunk szívéhez, míg egy bolhapiaci barbihamisítvány pont a csücskében kap helyet. Elkél hát némi rugalmasság a részünkről – mielőtt úgy járnánk, mint az egyszeri nagymama, aki megkérdezte waldorfos unokájától, mit szeretne a születésnapjára. „Mindegy, nagyi, csak ne fából legyen.”

Folyt. köv.

Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?