Szoptatás: Úgy éreztem, öngyilkos leszek, vagy a gyerektől szabadulok meg

Tele is voltam - túlságosan is. A melleim görögdinnyényire duzzadtak, a kislányom nem bírt el velük. Kisebesedtem, felvarasodtam, és egy hónapig nem gyógyultam be. Olyan iszonyú fizikai kínokkal járt a szoptatás, hogy már attól rettegtem, mikor kell megint. És az én kis tündérem másfél óráig is elcuclizott, aztán aludt egyet, és folytattuk. Engem nem zavart az ébrenlét, én imádtam a rózsaszín, jóillatú kislányomat, a kedvére akartam tenni, fel akartam oldódni az anyai létben.

Ezt a égi érzést minden egyes alkalommal feldúlta a szoptatás. Még a gondolata is. Ha felsírt a gyerek, úgy éreztem, valaki egy fekete nejlondarabot szorít a fejemre és fojtogatni kezd. Hirtelen úgy éreztem, egy ellenség, amitől csak úgy szabadulok, ha öngyilkos leszek vagy a gyerektől szabadulok meg. És tudtam, hogy nincs menekvés: meg kell szoptatnom. És tudtam, hogy már nem vagyok az az ember, aki fél perce. Tudtam, hogy jó anya akarok lenni, ugyanakkor úgy éreztem, ámokfutásba kell kezdenem, el kell rohannom, meg kell szabadulnom innen. Tudtam, hogy lelkifurdalásom lesz ezekért a gondolatokért, és senki nem menthet fel. Tudtam, hogy örökre nyomot hagyok a babám lelkében. Ettől aztán még sokkal üresebbnek tűnt az egész világ, és én csak sírni, ordítani, mészárolni, rohanni szerettem volna. A legsúlyosobb bad trip-szerű drogelvonási tüneteket éltem át, mumusok, szörnyek, önmarcangolás és irracionális gondolatok leptek el ellenállhatatlanul.

Mégis ellenállhatóan. Tizenhárom hónapig szoptattam. Nem bántottam a kislányomat, és ha ellepett a dühöngés, próbáltam a családtól távol ordítani. Közben viszont mégis elüldöztem a sok áldozattal látogatóba érkezett nagyszülőket, és azt szorgalmaztam, a férjem költözzön külön a család legjobb érdekében. Pedig csak a férjem állt mellettem, mint egy erős fa, támaszt, vigaszt, búvóhelyet nyújtva egész végig. Pedig ő dolgozott is, éjszakázott is, velem is kellett törődnie. Nem csinált semmi rosszat, nem vesztünk össze, csak egyszerűen nem voltunk boldogok. Valahogy nem bírtam már magam körül senkit. Se a barátaim, se a tágabb család, se senki nem volt jelen.

Évekkel később hallottam a D-MERről (dysphoric milk-ejection-reflex). A tejelválasztási reflexszel kapcsolatos depressziót jelenti, egyes nőkben akár pszihózist is okozhat. Oka: alacsony dopamin szint, ami rejtélyes, de egyértelmű összefüggésben van a prolaktin szinttel.

Eddigre rendbe jött az életem. A szoptatás végével távolabb reppent a fekete nejlonzacskó szárnyú mumus, csüngtem a kislányomon, újra átéreztem, mennyire szeretem a férjem. Nem volt szó haragról megbocsátásról – csak segített, amiben én jónak láttam, amiben tudott. Sokat beszélgettünk arról, mi miért történt. Ettől még szorosabb lett a kapcsolatunk. Megint minden a régi kerékvágásba került. Dolgozni kezdtem, gyors sikereket értem el a karrieremben, megint büszke voltam az életemre. Mint korábban is, a nyugodt perceimben gyakran elmerengtem rajta, milyen gyönyörű is az élet.

Kivéve egy gondot. Ugyanekkor, két évvel a kislányom születése után még mindig nem estem teherbe a következő babával (próbálkoztunk az elejétől fogva). Ezen is sokat marcangoltam magam: vajon a magzatok minden hónapban egy-két hetesen elhalnak a szögekkel kivert, gyilkos méhemben? Vajon meddő lettem, kiszáradt, értéktelen, aszott kút? Ez a büntetésem azért, ahogy viselkedtem, amiket gondoltam? Persze sok mindent próbáltunk: diétát, tornát, gyógynövényeket, méréseket, mikroszkópot, amiről csak olvasni lehet, de semmi. Meg-meglegyintett a sötét felhő. Még a menzeszem is egy évet váratott magára. Ezen kívül folyton hányingerem volt, és már egy éve ok nélkül dőlt a mellemből a tej. Idővel számomra világossá vált, hogy a meddőségem oka a kiújult mikroadenóma. Ekkor kezdtem orvosokhoz járni. Nem nagyon tettek értem semmit, mert a prolaktin teszt normális értéket mutatott. Ennek az az oka, hogy a prolaktin teszt a hormonnak nem minden formájára érzékeny. Magamnak kellett előhalásznom olyan orvosi cikkeket, amik erről a jelenségről írtak.

Végül a negyedik orvos, a cikk hatására és nagyon kedvesen felírta nekem a második gyógyszert: a bromokriptint. Annak ellenére, hogy a szakorvossal is konzultált, aki szerint a bromokriptin biztos, hogy nem segíthet ebben az esetben. Most beszedtem, pedig ugyanolyan rosszul lettem az első adagnál (csak most nem volt öt évem várni). Kiderült, hogy én első adagként 1 mg helyett csak 0.3 mg-ot tudok tolerálni, onnan kellett feltornázni a dózist. Három héttel az ajánlott dózis elérése után pozitív lett a terhességi tesztem. Le sem tudom írni, milyen boldognak éreztem magam. A méhem édes, puha ágyikó, a testem élettől duzzadó élet, az életem ajándék, nem büntetés. Azonnal abbahagytam a gyógyszert. Még mindig csöpögött belőlem a tej.

Nyolc hónappal később vagyunk. Egy hónap múlva érkezik a következő baba. Százasával áll a szekrényben a kiváltott, de be nem szedett bromokriptin. Csak reménykedni tudok, hogy ha szülés után közvetlenül beszedem, nem kell átmennünk még egyszer ezen.

Vera

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?