Már a kórházban nyiszorgattam a mellem

Újdonsült anyaként rémülten néztem a síró gyerekem. Sokkot okoztak a következők: ez itt az én gyerekem, nekem, saját magamnak kell a saját mellemből etetni őt (eleve milyen már az, hogy valaki bekapja a mellem, és szívja, és ettől nő majd meg?!?), amiből nem jön semmi, és a pici csak sír… Két nap telt el így, majdnem elindultam a lejtőn… De gyakorlott szobatársaim példáját követve ott a kórházi ágyban nyiszorgatni kezdtem a mellszívómat, míg sikerült előpréselni a legelső narancsszínűcseppeket. Éjjel is kijártam a babámhoz a megőrzőbe (akkor még nem adták ki éjjelre őket), és mentem háromóránként, hogy próbálkozzunk, amikor meg nem ment, félrevonultam a sötét éjjeli ebédlőbe, és ott nyiszorgattam tovább. Ittam a Laktoherbet, ettem a madártejet, barátkoztam az anyaság mindennapjaival. Mi hatott pszichésen, mi fizikailag, máig sem tudom.