Erre a világra akarsz még szülni?

Férjemnek csak egy testvére van. Periférikus megye perifériáján lévő településen nőtt fel, ahol talán még élénkebben élt szüleink generációjában a sok gyerek-nagyobb nyomor emlékezete. A hetvenes évek szocpolos világában jó volt az a két gyerek, főleg ha sűrűn egymás után jöttek, pláne ha egyik fiú, másik lány, mert akkor ugyebár „le van tudva” mindkét féle. Egy kis buhera, néhány pár dolgos kéz, és már meg is volt a két külön szoba a két gyereknek. Ott, az ő korosztályukban nem is igen volt sem egyke, sem nagycsaládban felnövő gyerek. Viszont annyi volt a sok hasonló korú kölyök, hogy reggelente az egész utca együtt ment iskolába. Nyaranta meg reggeltől sötétedésig ment a bandázás – most, a XXI. században ez már szinte elképzelhetetlen lenne. Aztán mindenkit sodort valamerre a szél, hogy merre, arról többnyire már csak a Facebook és otthon a ház előtt összefutó nyugdíjas szülők adnak hírt.

Szóval így vagyunk mi ketten, külön-külön, ezekkel az előzményekkel, s vagyunk mi egymásnak, immár tíz éve. Az már az elején bizonyos volt, hogy szeretnénk gyereket, mi több, gyerekeket, együtt. Abban biztosak voltunk a férjemmel, hogy csak azért, mert a mi termékeny éveink egybeesnek a válsággal, nem mondunk le erről az álmunkról, s nem is állunk meg egy gyermeknél!

Az első születése után nagy volt a boldogság – és természetesen az összes nagyszülő is ujjongva fogadta az első unokát. Mert bár devizahitel ide, csóróság oda, kell az a gyerek. Igaz, én sűrűn éreztem valami nyomásfélét, miszerint ők (tudniillik férjem szülei) ennyit és ennyit adtak bele ebbe-abba, míg ők (azaz az én szüleim) csak annyit… de hja, kérem, ahol három gyerek van, nem jut úgy… Kellett ez nekik…?! De mi tudtuk – ha az égiek is úgy akarják – ő az első unoka, de nem az egyetlen! Aztán jött egyik oldalról, hogy milyen jó, hogy már nem kell kiságy, kiskád miegyéb a következő babának; másik oldalról pedig, hogy mikor is szándékszom visszamenni dolgozni? Vissza ugyan nem mentem, de nem tétlenkedtem az otthon töltött idő alatt sem; s mindemellett úgy éreztem, hiába a sok nehézség, a tgyás-gyed-gyes hatalmas összegei, az át nem aludt éjszakák – boldog vagyok, azt teszem, amire már régóta vágytam!

Majd’ 3 év után meg is született a második gyermekünk is. Mondtak ám mindenfélét az emberek: Erre a világra még egy? Ebbe az országba még egy? Nem jobb csak egy, akinek mindent megadsz? Örülj inkább, hogy nagy már és nem lóg állandóan rajtatok! Meg az örök jolly joker, hogy milyen bátrak vagyunk! De én ott, a kórházból hazaindulva, karomon a hordozóval, benne a szuszogó háromnapossal, rajtam a lógó terhesgatyával, a lépcsőházban a ránk váró férjemet és immár nagytestvérré előlépett lányomat megpillantva azt éreztem: nem, nem lehet, hogy ez most történik velem utoljára! Nem lesz több ultrahang-kép, sem focimeccs a hasamban, sem ctg-re várakozás, sem 56-os ruha válogatás? Míg az első gyermekem születése után jócskán el kellett telnie időnek ahhoz, hogy ilyen határozottan érezzem ezt, addig a második után már néhány hét is elég volt ahhoz, hogy úrrá legyen rajtam a vágy: szeretnék még gyereket! Talán azért, mert már egyáltalán nem biztos, hogy lesz is? Nem tudom.

Tanulság nincs. Az, hogy szeretnénk harmadikat, továbbra is fennáll. Mi több, a nagylányom – aki nem mondom, hogy nem bolondult meg kissé a változások miatt – maga kezdte el mondogatni, hogy ő milyen kistestvérnek örülne még. Sok minden kell hozzá: főleg egészség és harmónia. No meg a jelenleginél legalább egy hajszálnyit nagyobb anyagi biztonság. Vagy ki tudja…

zöldlevelecske