Anya, belőlem már sosem lesz tündér, ugye?

Mostanában ez a kérdés sokszor elhangzik nálunk, mindinkább lemondó, szomorú hangvétellel. 4 éves lányom elérkezett a tündéres korszakába. Előtte volt a királynős korszak (Hókirálynő volt a kedvenc, mert ő fehér ruhában jár, kicsit mint a menyasszonyok), és most Csingilinggel beköszöntött a tündér-éra. Lamináltam tündér szárnyakat neki, és bármilyen pörgős szoknya tud tündér-ruhává átalakulni a játék hevében. Azt látom rajta, hogy nagyon foglalkoztatja a varázslás, a mesevilág, a képzelőerő.

Mivel a mesékben szerepelnek gonosz szereplők is (pl. Ariel Banyája), elmondtuk neki, hogy ezek a történetek kitaláltak, nem valósak, s azok a szereplők is kitaláltak. A polip nem gonosz, a héja, ami a tündérek ellensége, a valóságban ugyanolyan állat, mint bármely más ragadozó. Ezt szépen meg is értette, nem is fél tőlük, viszont a gondolatot tovább szőve összerakta, hogy a tündérek sem valódiak. Én meg nem fogok hazudni, megmondtam neki, hogy nincsenek tündérek, viszont bárkiből lehet tündér az álmaiban és a képzeletében. De valahogy ez nem elégíti ki (megértem), és nagyon szeretne tündér lenni. Nagyon. A természetet változtatgatni, repülni, varázsolni. És bár ésszel felfogja, hogy aki ember, az nem lehet tündér, de sajog a szíve. Nekem meg őérte sajog.

Engem is elgondolkoztatott a dolog. Vajon rosszat csinálok, ha elveszem tőle ezt az álmodozási lehetőséget? Ha a rideg tényekkel szembesítem, amikor a mesefilmekben mind ott van a csoda, a változás lehetősége (a Csingilingben is a kislány mégis tud repülni, ha tündérport kap)? Nem veszem-e el tőle, hogy merjen nagyot álmodni, és akár meg is valósítani? Még csak négyéves, nem kellene még hinnie a mesékben? Valamint hol álljon meg ez a hidegzuhany? Télen mondjam meg, hogy Télapó sincs? Hát angyalkák? Szerencsére a húsvéti nyusziban nem hitt már tavaly sem, mert nevetségesnek érezte, hogy egy nyúl tudjon mindenféle csokit hazahurcolni a hátán.

Breka