A nejlonparaszt időzavarban van

Már klasszikus mondás, hogy a magyar mezőgazdaságnak négy fő ellensége van, nevezetesen a tavasz, a nyár, az ősz meg a tél. Idén se volt ez másként, huszonnégy fokban vígan veteményeztünk március tizenötödike táján, hogy aztán aggódva lessük, mit visz el a fagy. A városi klímának néha azért vannak előnyei, míg egyes megyékben a málna nagy része odalett, a Zsebkendő miniültetvénye se a téli, se a tavaszi fagyra se riccent meg, ahogy korábban írtam, nevével ellentétben vígan terem, egy másik, hosszúkás gyümölcsű, szúrós indájú másik fajtával együtt. Augusztus elejére csatlakozott hozzá a fekete szeder, ez igen vicces lény, úgy tűnik, az orgonán terem, pedig dehogy, csak arra kapaszkodott fel az indáival, még a szomszéd gyerekei is imádják, hogy az orgonalevelek közt kell meglelni, majd kibányászni őket.

Tökkupacok és gazhegyek

Változatlanul sikerágazat a homokon a tökféle termesztése: iszonyú mennyiségben terem a cukkini, a patisszon, nem győzzük se enni, sem osztogatni, pár napos balatoni nyaralásunk alatt júniusban a hüvelykujjnyi aprók sütőtöknyi óriássá dagadtak – tölteni lehet őket hússal-gombával (a héja ilyenkor már ehetetlen, szépen ki kell enni belőle a többit), olaszos tésztára kockázni párolva, esetleg krémet, levest gyártani belőle, aki pedig szeretné megkóstolni bármelyiket, írjon az ismert mailcímre. A várva várt padlizsán azonban nem erőlteti meg magát – így augusztusban egyetlen példány hintázik a gondosan locsolt töveken, arra is várunk még egy kicsit, hogy megnőjön. A borsó viszont nem bánta, hogy az idei tavasz olyan volt, amilyen.

Szintén sikerágazat a fűszernövény, ha valaki veszi a fáradságot, hogy megfelelő helyre tegye. A bazsalikomtövek egy apró cserépben sínylődtek, míg el nem készült végre a harmadik ládánk, rossz volt rájuk nézni, hogy aztán az új helyen öt nap alatt duplázzák meg a méretet, most már nem aggódom, hogyha letépek egy levelet, odalesz az egész. A rucola is hűségesen hajtott, amíg egy hőguta-periódusban nem döntött úgy, hogy mediterrán származék létére szabályosan megsül és elszárad – azóta csak a legalsó levelei ehetőek. Az oreganó vagy a tárkony azonban fütyül a hőségre, hatalmas, kövér leveleket növesztve burjánzik.

Divatba jött a nejlonparaszt

Válságkertek, közösségépítő kezdeményezések, bioéletmód – ilyen címkével futnak ma azok az egyre szaporodó cikkek, amelyek a lassan terjedő városi közösségi kertekről szólnak. Teljesen más műfaj, mint akár a Zsebkendő, akár a Konyhakert, mégis érdemes itt szólni róluk, mert városi gyerekeseknek igen vonzó kezdeményezések ezek Kispesten, a Nyóckerben vagy a Millenárison, ahol az önkormányzattól lehet egy addigi gazos foghíjtelken parcellát bérelni, majd azon bioparadicsomot, salátát, fűszert, ribizlit termelni. Bánatos nyugdíjasok, unatkozó gyerekek nagy barátja a dolog, de állítólag a közvetlen sikerélményre vágyó egyetemistának, informatikusnak vagy ülőmunkába belefáradt könyvelőnek is jót tesz. A dolog persze akkor működik, ha az ominózus kert gyalogtávra, esetleg néhány perces biciklizésre van a lakóhelytől, a benzin vagy a HÉV ára már elriaszthatja a többséget a városi kertészkedéstől. A fő ellensége mégsem ez, hanem a vandalizmus vagy az ingatlanpiac fellendülése – ha éjjel kiszaggatják a palántákat, leszüretelik a paprikát, páros lábbal ugrálnak a gondosan művelt sorokon, a legelszántabb városi kertész is elkámpicsorodik, az ingatlanpiaci boom pedig hamar arra ösztökélné a helyhatóságot, hogy a maximum nullszaldós kertezés helyett a jól fizető lakópark-építésre szavazzon, akkor is, ha előbbi építi, utóbbi esetleg keményen rombolja a helyi közösséget. Mondjuk a lakásépítési piac trendjeit tanulmányozva Budapesten én bátran fognék paradicsomtermelésbe a Tömő utcában, ott aligha fognak mostanában méregdrága apartmanok épülni.

Dolgozom a kertben, vagy pénzt keresek?

Márciustól dolgozni kezdtem, ami azt eredményezte, hogy a Konyhakertbe március tizenötödike és június közepe közt ki sem tettem a lábam, de még a Zsebkendő is kezdett némileg elhanyagolt formát ölteni. Ha a zuram nem megy rendszeresen, idén tavalyi gaz teremne csak a kertben – az is igaz, így is van belőle gyönyörűen. Hogy fogok én idén befőzni, tűnődtem magamban egy mesterséges világítású iroda közepén, tavaly is alig győztem. Aztán a Világegyetem teremtője megoldotta a kérdést – a befőzési szezon dandárjában hirtelen megszűnt a munkám, de az is látható, a tavalyi nyolcvan kilós paradicsom-rekordtermés sem fog megismétlődni, bár így is megtelik a kamra, és néha váratlan gyorssegélyek is érkeznek, mondjuk egy rokon rogyásig tele barackfájának vagy a szomszéd által idecipelt (ennyi nekünk nem kell!) szilvával tele ládájának köszönhetően. Szeptemberben már nem kell annyit rotyogtatni, de onnantól újra dolgozom is – lehet megint tűnődni, hogy lesz így a szüret. Pedig a nagyokosok most (igaz, főleg szavakban) igen pártolnák a háztáji élelmiszertermelést – mondjuk nyilván úgy gondolják, azon a helyen termel a nejlonparaszt, ahol lakik. De ha jól végiggondolom, még úgy sem egyszerű, ha mindenkinek van „rendes” munkája is. Pedig ha nincs, akkor a túléléshez egy konyhakert édeskevés.

Akkor is, ha még hat családnak való cukkini és csillagtök terem benne, és évek óta nem vettem boltban sem szőlőt, sem epret, sem bogyósgyümölcsöt. A zuram szerint fasírtfát és csirkecomb-fát kéne még ültetni. Nem tudjátok, hol kapható?

Vakmacska