Hanna alig múlt egy hónapos, és már rengeteg mindenen van túl, velem együtt. A kórházban távozásképpen felvágták a nyelvét, meg kellett szoknia egy otthont, apát, anyát, és más emberek időnkénti jelenlétét, az esték, és nappalok sajátosságait, a fürdést, amit egyébként kifejezetten szeret, az orrszívó porszívót, ami ellen szintén nincs kifogása. Azóta meg csak szépül és okosodik. Ma már ott tartunk, hogy hason fekve vagy ölben tartva teljesen felemeli és meg is tartja a fejét, a „nyugiszéke” fölött lógó zsiráfot elkapja, ránk mosolyog, az valami csodálatos érzés, és kezdi a hangját próbálgatni, és nincs hasfájás. Ellenben van nemalvás.

Most az a sláger, hogy nem alszik. Illetve, hogy egészen pontos legyek, alszik, de csak húsz perceket. Ébredés után elszórakoztatja magát az ágyában, de ez rövid idei tart, és jön a sírás, és az akár két órán tartó nyűglődés. Nem tetszik neki a „nyugiszéke”, nem tetszik neki a zsiráf, nem jó háton, nem jó hason, nem jó kézben, nem jó a babakocsiban, nem jó sehogyan sem. Úgyhogy marad a maratoni séta ringatással, és ha szerencsénk van, a következő etetés után (mikor már kaphat enni, mert azért túletetni, mert sír, nem fogom), alszik egy kicsit, hogy én is pihenhessek. Időnként persze segít a friss levegő, a séta, de attól pedig én vagyok ki.

Anyagi okokból alakult úgy, hogy a belvárosban lakunk. Ebben az esetben a belváros az tényleg a belváros. Sok autó, sok ember, sűrű, szmogos levegő, ami ideális a gyerek sétáltatásához. Ugyan van zöldövezet a környéken, de egyelőre nem is próbálkozom vele, mert mire odaérünk és elkezdenénk sétálni, már jöhetnénk is vissza enni. Nem vagyok még annyira profi, hogy csak így szoptatni tudjak, és fejni sem tudok, nincs elég ahhoz. Így marad a környék, ahol az emberek mindig rohannak hozzánk képest, akiknek soha nem tudok eléggé a járda szélén menni, és ők soha nem férnek el. Hogy mennyire zavarom őket, és ezt hányféleképpen tudják jelezni, azt naphosszat tudnám sorolni. Vannak a hangosan a szájukkal csettintgető előzők. Vannak a seggemben totyogók, akik szó szerint annyira közel jönnek hozzám, érzem a lihegésüket a nyakamban, és még véletlenül sem kerülnek ki, hanem ott totyognak mögöttem, míg meg nem állok, és hagyom, hogy elmenjenek. Volt egyszer, hogy a körút és a Király utca sarkán lévő trolimegállóban egy leszálló férfi megütötte a vállam az ásványvizes üvegével, mert ő sietett, és én nem tudtam elég gyorsan a fal mellé lapulni. Az autósok természetesen észre sem vesznek, tökmindegy nekik, hogy zebrán szeretnék átmenni, akkor sem állnak meg.

Ha vásárolnom kell, szinte sírógörcsöm van, hogy csak ne kelljen menni, de kell. Kenyeret, tejet, apróbb dolgokat meg kell vennem, és miért ne mennénk? De ha egy nő teli torokból üvölt a fejembe, hogy miért nem parkolom le a kocsit az egyik polc aljába, ahelyett, hogy kocsistul kavirnyászok a polcok között, akkor már nálam is elszakad a cérna. Segítségemre volt ugyan két másik nő, és együtt mondtuk el az üvöltözős némbernek, hogy ha neki lesz gyereke, majd megérti, hogy miért nem hagyom hat sorral arrébb a gyerekemet. A piacon az öregasszonyok kéretlenül is tanácsokkal látnak el, mit is kellene tennem a síró gyerekemmel. Vannak ezek közül is a legelvetemültebbek, akik még a kocsiba nyúlkálással is megpróbálkoznak, hogy megsimogassák Hannát, de akkor én ölni tudnék.

Egy magyar szokást vettem észre mindemellett. Séta közben nem tudunk úgy elmenni egyetlenegy nő mellett sem, hogy ne akarnának benézni a kocsiba. Ez valami velük született reflex, vagy mi? Egy nő egyszer volt olyan kedves, és megjegyezte, hogy nem látja a gyereket, vegyem le a pelenkát, amit napellenzőként tettem fel. Hát ennyit erről.

Szép hetet;

Ildikó (yzzma)

Bébinapló: Felöklelnek az utcán, ha babakocsival vagy