Terhesnapló 9.0: Nem adom a csokis buktámat!

Beléptem a hetente egyszer szigorún az orvosom elé kell járulnom, hogy megnézzen időszakba. Nagyon izgalmas. Valójában nem is az orvosom az, aki a vérvételeket, és egyéb dolgokat csinálja, de nagyon jó érzés, hogy a kötelező nst, és egyéb dolgok után beszélhetek a doktorral, és jól megvitatjuk a következő lépést.

Tulajdonképpen most már mindig ugyanarról beszélgetünk, hogy hogy vagyok, hogy minden rendben van, a gyerek is kitűnően van, és hogy a következő héten is vár nagy szeretettel. Másnak lehet ez uncsi lenne, de engem feldobnak ezek a látogatások, és az ugyanazon témájú beszélgetések.

Az nst vizsgálatokat is nagyon szeretem, főleg mióta kitaláltam egy játékot. Az vizsgálószobában ugyanis egyszerre két nőre tudják rákötni a szalagokat, melyeken keresztül hallhatjuk a babáink szívverését. Az egyik kezünkből a vért veszik, a másikba egy kapcsolót adnak, hogy ha úgy érezzük, hogy a baba rúg, vagy mocorog, nyomjunk egy gombot. Azt szoktam nézni, hogy a mellettem lévő gyerekéhez képest Hanna mennyire aktív. Persze ez nem verseny, de nekem jó szórakozás. Már csak azért is, mert reggel hét és nyolc óra között a kislányunk egyáltalán nem is szokott mozogni, ilyenkor alszik. Az ő ideje az este és a hajnal. Ilyenkor a szülésznő odajön, és megmozgatja a hasamat, amire vagy kapunk egy-egy nagy semmit, vagy néhány kisebb mozgást, mondván, érjétek be ennyivel, most alszom.

A hallgatózás, gombnyomogatás után az orvosomhoz megyek ultrahangra. Szereti megnézni monitoron keresztül is, hogy minden rendben van-e. Ilyenkor előfordul, hogy kicsit várnom kell. Nem gond, főleg, mert ekkorra már annyira éhes vagyok, hogy jól is jön az a néhány perc, hogy bekapjak néhány falatot. A legutóbbi alkalommal azonban a doktorom berohant a váróba, sietve odajött, és sűrű bocsánatkérések közepette elhadarta, hogy behívták a műtőbe, nem tud megnézni, de este mindenképpen hívjam fel. El ne menjek, mert ideküld egy orvost, hogy nézzen meg. Semmi baj, én vártam tovább, és belemélyedtem a csokis buktámba, ami akkor még meleg volt, mivel a kórház mellett egy remek kis pékség van, ahol helyben sütik a finomságokat.

Látszólag, érzésre egyaránt minden nagyon jól is ment, mikor ebbe a kicsinyke váróterembe belépett hat nagyon terhes fekvőbeteg. Hat nő, hat könyörgő, mélyen koncentráló szempár, melyek célba vették az én csokis buktámat. Eleinte fel sem tűnt. De ahogy a bukta legfinomabb, legpuhább, legmelegebb, legcsokisabb közepére értem, és a harapás után felnéztem, azon vettem magam észre, hogy szörnyű csapdába estem. Ezek a nők az én buktámra pályáznak. Mit pályáznak, akarják, belekapaszkodtak a látványba, az illat fogva tartotta őket. El kellett raknom, mert a helyzet kezdett nagyon kínossá válni. Amikor megjött az orvos, és a már nyitott ajtón keresztül szólította az elsőt, senki még csak oldalra sem fordította a fejét a hangot követve. A szemek a táskámat vizslatták.

Lassan kezdtek megnyugodni, és ismét emberi vonásokat lehetett felfedezni a nők arcán. Az egyik felpattant, hogy eleget tegyen az ekkorra már szinte ordító orvos kérésének, és bement a vizsgálóba. Pedig valószínűleg nekem kellett volna bemennem, mivel elsőként kezdtem meg a várakozást a váróban. De az első nő után nem én jöttem, hanem az összes „osztályos” nő, sorban, az orvos kérésére. Majd az utolsó után az orvos kijött, és elindult kifelé a váróból, de azért visszaszólt, rögtön jövök. Kösz, gondoltam, ekkor már mintegy háromnegyed órát várva egy egyébként nem is olyan égetően fontos ultrahangra. Mindegy, de legalább visszatérhettem a csokis buktámhoz, immár egyedül.

Megettem. Jó volt. Egyedül voltam, konkurencia nélkül. Az orvos is visszajött, és az ultrahang szerint is minden a lehető legjobban alakul Hannával. Örülök. És már éhes sem vagyok.

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)