Időzavarban vagyok. Egyrészt próbálom magammal elhitetni, hogy a szülés még naaagyon messze van, másrészt az az érzésem, hogy mindent annyira a végére fogok hagyni emiatt, hogy majd jól nem lesz elintézve és megcsinálva egy rakás dolog. Motoszkál bennem, hogy van olyan, hogy kórházi csomag, de előre ver tőle a víz, egy vicc, hogy kétbőröndnyi cuccot kéne összepakolnom három napra (igen, optimistán kezelem a kórházban töltendő idő hosszát). Lassan nem lenne rossz mondjuk átvariálni a szekrényeket, hogy hova milyen ruha kerüljön – bár a férjem már így sem tud lépést tartani, de ez nem az ő hibája, hanem az enyém: folyton mindent átpakolok. Hozzáteszem, ha nagyon megkér, inkább innentől nem pakolok semmit sehova, csak maradjon, két gyereknél is akkora segítség, amekkora most és érdekelje, hogy hova tűntek a kölyök itthoni vastag zoknijai.

A babakádat visszaadtuk, akiktől kölcsönkaptuk, és attól függetlenül, hogy erre kölcsönösen figyelmeztettük egymást a pasimmal, nem történt semmi. Azt hiszem, babakád nélkül is fogunk tudni funkcionálni. Gőzöm sincs, van-e elég ruha, hogy hol vannak a textilpelenkák, és hogy ezeket mikor fogom kimosni. Vasalni nem vasalok, az elsőnél se tettem, nálunk egy évben egyszer kerül elő a vasaló és a deszka, karácsonykor, mert akkor vagyok hajlandó terítőt tenni az asztalra, az anyukám meg nem hajlandó a gyűrött terítőt nézni az asztalon.

És azt sem tudom, el vagyok-e igazából késve. Most jobb, ha még három/öt/hét hetet itt állnak a szekrényben a kimosott babaruhák? Ha kerülgetjük az összerámolt táskát? Ha azon kapom magunkat hetente kétszer, mint az első szülés előtt, hogy a szülőszobai csomagba pakolt kekszeket lopkodjuk a pasimmal és újra és újra megvesszük, betesszük, megesszük? Hagyom inkább csak a motoszkálást, mosni elég akkor is, ha tízpercesek a fájások, ha nem elég a ruha, majd vesz valamelyik áldott lélek, amíg a kórházban héderelünk, nem hagyom magam hergelni pelenkának beillő betétekkel már most, ráérünk. Ráérünk.

Hétvégén mondjuk legalább hajlandó voltam értekezni arról, hogy mit fognak a hátrahagyott magányos férfiak étkezni, míg én nem vagyok itthon, mert élénken él még bennem a kép a férjemről az első születése után: hatalmas fekete táskák a szeme alatt, gyűrött pocokarc, korgó gyomor. Előbbre volt, hogy ott legyen velünk, minthogy egyen valamit, kénytelen voltam az egyébként moslék kórházi kosztot belediktálni.

Azt is tudom, hogy anyu bármikor ugrasztható és megbeszéltük, hogy már a vajúdás elején idejön, hogy a pasim tudjon pihenni, de ne legyek egyedül, mert nem akarok egyedül lenni, de akarok egy kipihent, fitt és szorgos segítőt a kórházba.

Aztán van egy december közepe óta írt doksi a gépemben, amit újra és újra kinyitok, átolvasom, hozzáírok és elhaló hangon felolvasom a férjemnek. Ilyenek vannak benne, minthogy: nem szabad vajúdás közben lefeküdnöm! Többet kell innom! Beszéljek a gyerekhez közben, fogjam meg, ha tudom, ne csináljak úgy, mintha ez egy egyszemélyes meccs lenne, mert a bál nem csak rajtam áll! Viccesnek hangzik, de szinte fáj leírnom, mert a legelemibb félelmeimről szól.

Hogy majd megint gyönyörűen halad minden, aztán bemegyek a kórházba, feküdjön le, amíg megvizsgálom, lefekszem, vizsgálnak. Utána rájövök, milyen esetlen és rettenetesen fáradt vagyok, inkább nem is kelek fel, hadd feküdjek, akkor a szemem is biztonsággal be tudom csukni, hadd legyek egyedül. Hadd ne kelljen szembenéznem azzal, hogy én itt most épp szülök, erre persze a fájásaim majdnem teljesen leállnak, de jó időre legalábbis lecsökkennek, arra jön az oxitocin, tovább is van, nem mondom még. Nem szabad lefeküdnöm.

Hogy majd ha nem iszom eleget, akkor nem fog menni a pisilés szülés után és majd katétereznek, hiába sírom el magam, hogy hiszen az egész szülésem alatt folyton összepisiltem magam. Ez a protokoll, nyina, tessék egy kicsit széttenni a lábait, és a katéter után jön a húgycsőgyulladás, antibiotikum, vérző méh, vérző gát, vérző pisi. Többet kell innom.

Hogy folytatom a gondolatmenetet arról, hogy a terhesség nem egyenlő a gyerekem várásával, hiszen ami ennyire rossz, abból nem lehet valami ennyire jó, és hogy a szülés sem azért van, hogy világra jöjjön a fiam, hanem valami, amit el kell szenvedni, összeszorított fogakkal és az csak véletlen egybeesés, hogy lesz belőle egy lélegző ember, akihez utána olyan nehéz kötődni. Nem szabad úgy csinálnom, mintha ez egy egyszemélyes meccs lenne.

Nem szabad összeszorítani a fogam, nem szabad megpróbálnom erőből megoldani, ezt nem lehet erőből megoldani, zselé leszek, folyni fogok, fájás közben hosszan kilégzek, erre fogom ezeket a kemény korai jóslófájásokat, hogy gyakorlásra vannak, hogy szó szerint álmomból felriadva is zsigerből tudjam: ha szorítom, rosszabb. Úgyhogy inkább engedem, hadd menjen.

Nyina

Terhesnapló - Zselé leszek, folyni fogok, engedem, hadd menjen