A múlt heti bonyodalmak után úgy érzem, kénytelen vagyok bevallani, hogy egy nemzetközi, világméretű összeesküvés tagja vagyok. Társaim és én terhességünk kezdetén szerveződtünk be és vállalásunk értelmében amit most teszek, azt nagyon csúnyán meg fogom bánni, de a hiteles tájékoztatás nevében ezennel bevallom: a terhesség igazából kész regényfolyam. És ezt bőséges honorárium fejében eddig erősen titkoltam.

Pedig van itt minden, ami az unalmat kizárja:

Tiszta krimi, hogy vajon mi lesz a megnemszületett második neve? Kaland, feszültség kedvező áron!
Vérbeli sci-fi, hogy vajon miért akkor kap a férjem folyamatosan külföldi munkahelyekről megkereséseket, amikor én minden nap úgy ébredek, hogy talán ma szülök?! Feszültség, könnyek, egymásnak feszülő érzelmek!
Zsékategóriás horror a telibefosott utazóágyról! Vajon miért nem értem fel időben az izgatott „Vécére megyünk! Vécére megyünk!” kiáltásokra, mielőtt elsőszülöttem barackos dinnyés kukoricás nyári diétáját képtelen volt bent tartani? Izgalmas kérdések – vajon a lustaság volt az oka, a bizalom megingása (persze, fiam, vécére, csak nem akarsz aludni, arról van szó), vagy az előttem torlódó hasamtól nem tudtam gyorsabban szedni a lépcsőfokokat?!

Könnyfakasztó drámadoku az első ctg-alkalomról, ahol nemes egyszerűséggel kétszer egymás után eszméletemet vesztettem! Az első előtt még épp tudtam szólni, hogy nem vagyok jól, le szeretnék feküdni, de mielőtt az asszisztens odaért volna, már nem voltam magamnál. Szeretné tudni, mennyi időt töltöttem ájultan? Hogy hányan és milyen minőségben torlódtak a kitakart és beműszerezett hasam körül, míg én egészen konkrétan a Bolerót hallottam? Hogy mi volt az első mondatom, mikor végre eszméltem? (Ez vicces, úgyhogy megosztom: „Nyissa ki a szemét! Hogy hívják? Nyissa ki a szemét! Tartsa nyitva! Nézzen rám! Hall engem?” „Zúg a lábam!”) Vegye meg a trilógia első fejezetét bevezető áron!

Szóval nem történik semmi, csak meleg van, és én egyre nehezebben bírom már fizikailag is az egészet. Nem közelítem még távolról sem azt az elkeseredett hisztérikusságot, mint az elsőnél, de az egyértelműen beteges is volt. Kábé a harminchatodik héttől minden reggel úgy ébredtem, hogy bassza meg, ma éjjel se indult be. Nem mondom, hogy nem szülnék már, mert nem lenne igaz, de távolról sem akarom annyira görcsösen hajtani magam előtt az időt, mint két éve. Talán azért is, mert tudom, hogy nálam itt kifújt a dolog, ez lesz az utolsó vészterhes és izgatott kilencedik hónapom, a Panzej-féle murphyt meg tényleg nem kérem, nem.

Amikor nem hozom a frászt magamra és mindenféle szakasszisztensekre ilyen hülye ájulásokkal, akkor egyre többször vagyok újra éhes, egyre kevesebbet ég a gyomrom, és egyre többször és lentebb érzem a kopogtatást a méhszájamon: egyértelműen csúszik lefelé a kölyök. Ez még akár azt is jelenthetné, hogy egyre jobb a kedvem, hiszen közeledünk a célszalag felé, de igazából egyre rosszabb. Nehezen bírom a feszkókat, egyre többször sírom el magam és egyre inkább sajnálom a nagyot. Anya nem érzi jól magát – mondja és simogat. Anya nem érzi jól magát – mondja és üt. Kiszámíthatatlan és tökéletesen érthető, nekem meg a szívem szakad. Ha hányok (néha olyan erős a fájás, hogy megindul), áll mögöttem és simogat. Ha váratlan fájás jön és pont ott van mellettem, ahogy leguggolok, odajön az arcomhoz, belenéz a szemembe és megismétli az én hangomon, a saját hangsúlyommal a saját mondataimat: anya, miabaaj? Anya, ne félj, nincs semmi baj, elmúúlik.
Ilyenkor veszettül sajnálni kezdem magunkat – őt, mert rémült, magamat, mert majdnem ugyanolyan tehetetlen vagyok mindazzal, ami történik velem, mint ő és fojtogat a sírás, amit szintúgy észrevesz és csak még rosszabb lesz hirtelen az egész. Szarfejnek érzem magam ettől, minekazilyennekgyerek, főleg kettő.

Nyina

Terhesnapló – Beájulok, zúg a lábam