Fél hét van. Csak még egy negyed órát… lécci, csak egy kicsit aludnék még! Mindjárt felkelek, kisfiam, csak hagyj még egy kicsit!
De az nem úgy van. Imi, aki hajnalban átjött hozzánk, kelteget. Ha ő felébredt, akkor nekem is kutya kötelességem felkelni, bekapcsolni a mesét (be! me! xe! [az s hang helyére valami orrfújás-szerű hangot képzeljetek]) és útnak indítani őt az oviba. Ezért letúrja rólam a takarót, benyúl a fejem alá, és megemeli, fogja a kezem és húz. Jó-jó, kelek már. Kistesó nemrég beteg volt és visszaszokott az éjszakai ivászatra. Megint háromszor-négyszer kelni kell hozzá – pedig egyszer már olyan szépen leszokott. Visszaeső, ez van. Én is visszaesnék az ágyba… ehelyett becsukom a gyerekszoba ajtaját, hadd aludjon még a Tebe, kiveszem a joghurtot a hűtőből, kiadagolom a vitaminokat, kikészítem Imi ruháit.
A kanapén reggelizünk: kanalazom Imi szájába a joghurtot. Már egész ügyesen eszik egyedül, de a kanalazás az ataxiásoknak nagy kihívás. Reggel én sem vagyok fitt az ilyenekhez, de délután hagyom kibontakozni. A 2 pohár citromos joghurt elfogyasztása után elfoglalja helyét a bilin. Mostanában a munkagépes könyvét tanulmányozza, míg trónol. Kakiltál? Ügyes vagy! Gyere, kiöntjük a vécébe, te húzhatod le! Indíts kezet mosni! Hagyd már azt a dugót! Hányszor mondtam már, hogy a szappan nem játék!? Elég egyszer megnyomni. Úgy. Apróságok, amikhez az aktuális hangulatom függvényében vagyok türelmes, kevésbé türelmes, vagy ingerült.
Elindulunk az autóhoz. Ismerős az a jelenet, amikor a gyerek a kocsiig vezető 20 métert képes lenne 20 perc alatt megtenni, mert az a giliszta, gesztenye, falból kilógó kábel milyen érdekes! … ha ez megvan, akkor most osztd el tízzel a sebességet, és képzeld el, hogy lassított felvételen nézed. Ezek vagyunk mi.
Ma én viszem oviba Imit, díszkíséret nélkül: a férjem itthon van, a Kistesóval reggeliznek. Araszolunk lefelé a lépcsőn. Fokról fokra, s közben, mintha tánciskolában lennénk, hangosan mondogatjuk: lép-zár, lép-zár. Leértünk. Imi nagyot nyújtózkodik, hogy elérje az udvari ajtó kilincsét. Kinyitja. Haladunk tovább. Lassan, és közben mondogatjuk: lépek-lépek-megállok. Muszáj, mert különben nekiiramodna, és ha lendületből megy, nem tud megállni, elesik. Néha így is kibillen az egyensúlyából, de legalább nem zuttyan akkorát. Amikor elesik, azt mondjuk: hoppá. Tök jól ki tudja mondani.
Közben a szomszédék is megjelennek: Dani kezében egy transzformerrel süvít az autójukhoz, nyomában a húga, morcosan, a kis plédjét vonszolva. Kisvártatva az apjuk is felbukkan, ovis-bölcsis táskákkal, a hátizsákjával, kulcsokkal egyensúlyozva. Futólag váltunk pár szót, és míg a tolóajtót nyitom, ők már el is viharzanak. – Kapaszkodjál szívem, és húzd magad! – Imi bemászik a kocsiba, feltornázza magát az ülésbe. Hurrá, indulhatunk, ez is megvan, még sincs este! Ilyenkor nincs helye az ingerültségnek, a türelmetlenségnek, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak: ha elunnám a tökörészést, és a hónom alá csapnám (még elbírom), akkor a büdös életbe’ nem tanulna meg járni.
A Petőben hallottam egyszer, hogy nincs szánalmasabb és visszataszítóbb látvány, mint amikor egy kisgyerek ül a kerekesszékben és mindenkit ugráltat maga körül – mert, hogy könnyen el tudnak menni a dolgok abba az irányba, hogy sajnáljuk szegényt és azzal próbáljuk kompenzálni a hendikepjét, hogy többet teszünk meg helyette, mint ami ésszerűen elvárható lenne tőle. Ugyanez érvényes a türelmetlenségre is. Az én türelmemnek sokszor komoly tétje van: ha meg bírom őrizni, nyerhetünk, ha nem, garantált a kudarc. És ez a felelősségtudat segít, amikor cipőt váltunk az oviban. Amikor a rendszámokat betűzzük. Amikor ő kavarja a kakaót. Amikor porszívózunk. Amikor tésztát gyúrunk.
Ugyanakkor nem gátol meg abban, hogy szentségeljek a szerteszéjjel dobált játékok miatt, hogy már megint elcsenték és „kibelezték” a popisitörlő-csomagot, és ne kiabáljak vele, amikor már nyolcadszor mondom el, hogy ne nyúzzák egymást a Tebével, vagy hogy halkítsa már le azt a rohadt mesét és, hogy kiakadjak, amikor észbe kapok, hogy lerángatták a szárítóról és a fürdővízbe hajigálták a zoknikat, vagy amikor már fél órája ugyanazért a nyíves kisvonatért megy a huza-vona.
MsPoppy
