Öreg tündér volt a harmadik nagyanyám

Egy évig vigyázott rám, amikor kétévesen kiderült, a bölcsődére rettenetes dolgokkal reagálok, sőt, vihettek a kórházba is, amire szintén rettenetes dolgokkal reagáltam. Ezért kerültem a Nagynénihez egy évre, ha már praktikusan úgyis mellettünk lakott. Volt hozzá illő, kedvesen ódivatú, rendes keresztneve is, csak valamiért nem szólították rajta. Nagyné, oszt jónapot.

Gyerekszemmel a Nagynéni rejtélyes figura volt. Teljesen egyedül élt, pedig volt férje, akit évekkel azelőtt kihajított. „Nőzött az, kérem” – vallotta be egyszer anyámnak, a bácsi évente kétszer megjelent a bérház aljában, onnan ordítozott a feleségének a másodikra, hátha jobb belátásra tér. Nagynéni ilyenkor úgy tett, mintha süket volna. Hivatalosan sosem váltak el. Volt lánya, sőt, unokája is, akik soha nem látogatták. Már gyerekeim voltak, mikor megkérdeztem anyámat, ő tudja-e miért. A válasz elég ijesztő volt – a Nagynéni lánya korán férjhez ment, kislánya is született, ott szorongtak mind az egyszobás, fürdőszoba nélküli lakásban. Hogy a gyógyszertárban dolgozó fiatalasszony miért és hogyan szokott rá valami kábítószerre – nem tudni, tabletta vagy morfium – már sosem tudjuk meg nyilván. Szó szót, veszekedés veszekedést követett, az öregasszony állítása szerint veje is rosszba keveredett, őt meg is lopták, mindennapos volt a hazugság, pénzen való vita. Mikor én megismertem, anya és lánya már soha nem kereste egymást.

Nagynéni a házbeliek gyerekeivel kárpótolta magát, egyszer azt mondta anyámnak, engem az unokája helyett küldött a sors egy évre. Következő pártfogoltja, egy „vércserés” kislány már nehezebb eset volt, mint én, akit ha letettek a sarokba, ott maradt – Juditka bezzeg fára mászott, feleselt, a madárcsontú néni már nem mindig bírt vele, de szerette őt is. Meg a Gizikét szemből, és Editkét a sarki lakásból. Akit lehetett, az eltűnt unoka helyett.

Szabadidejében kirándulni járt a barátnőjével, a Pilisből hozták vödörben a korai kankalint, elragadtatva vettem tudomásul, hogy lám, minden mese igaz szóról szóra, az iskolámat is leírta pontosan a Szabó Magda néni, és most itt van Vilma néni a Frakk, a macskák réméből, lila kalapja van, Vilmának hívják, csak Károly bácsi és a vizsla maradt el mellőle valahol.

Sokat beszélgettünk, nem csak két-három éves koromban. „Ezerkilencszáznegyvennégyben, mikor bevonultak Budapestre a faszisták…” – csak magamban pukkadoztam, nem tudtam pontosan, mi is az, ami nem stimmel, de biztos voltam benne, történelemórán nem így tanultuk.

Öregen sokadjára került a kórházba gyomorpanaszokkal, aztán nem jött haza többé. Temetésének időpontját az örökösök nem írták ki a házban, nem tudom, hová temették. A soha el nem vált férj beköltözött a helyére, addigra minden munkásszállásról kikopott már vénségére, a hajdan patikatisztaságú lakásból bűz és rendetlenség áradt. Aztán meghalt ő is, és minket is kifújt a változás a „nyóckerből”.

Kedves Gyöngyi vagy Györgyi, a néhai N. Béláné Teréz unokája, ha valaha olvasod ezt, innét üzenem, nagyanyád szorgalmas, kedves öreg tündér volt, aki a sors csapásai folytán kénytelen volt minden neked szánt szeretetét miránk, házbéli kölykökre pazarolni. Nőnapra vagy húsvétra, ha te tudod hová, vigyél neki pár szál korai kankalint a Pilisből. Igen, tudom, hogy védett növény azóta, ha megbüntet az erdész, bevállalom, hogy kifizetem helyetted.

Hogy miért is van lelkiismeret-furdalásom, magam sem tudom. Talán mert egyetlen fényképem se maradt róla. De legközelebb dupla sárgájával fogom készíteni a túrógombócot.

Vakmacska