A mennyország árvaházába új kisgyermek érkezett

Ott az az apró, fehér koporsó. Istenem. Hirtelen nem tudom, hova álljak, minél messzebb lenne jó, vagy elfutni, aztán némi hezitálás után unokatesóim mögé zárkózok fel, a ravatalhoz. De jó, hogy ilyen magasak, eltakarják előlem, amit nem akarok látni. Csak fekete kabáthátak, ebbe fogok kapaszkodni. Ne bőgj. Keresgélem a zsebkendőt, hogy is gondoltam, hogy csak kettőt gyűrtem a zsebembe.

Csend van, csak orrfújás hallatszik innen-onnan. Süt a nap. Tizenéve nem látott, régi arcot fedezek fel egy hón alól. Eszembe jut a beceneve, de olyan távoli, olyan ide nem illő. Nem változott sokat, de mégis más. Milyen mélyek lettek a barázdái. Fiúból férfi. Szeme a kis koporsón függ, a mellkasa megemelkedik, sóhajt. Becsukja a szemét, de a lelke gyorsabban merült imájába, mint ahogy a teste reagált, hosszú másodpercekig látom világítani a két szeme fehérjét. Uramisten, neki is meghalt az első gyereke, jut eszembe, már mindent értek. Talán arra gondol, hogy ők egy helyen vannak. A mennyország árvaházába új kisgyerek érkezett, hogy ott várja be szüleit. Lekapom a tekintetem róla, a földet nézem.

Megkezdődik végre az istentisztelet. Ismerősek a csendes énekek, a könnyem néha rácsöpög a csizmámra, ha nem vagyok elég gyors. Jób könyve. Hát igen, mi mást is lehetne most előszedni. Ugyanez a koncepció. A módszerek nem változtak az ezredévek alatt. Az Úr olyan nagyon szerette Jóbot, hogy a gyerekekre döntötte a házat, mikor azok bent játszottak. Hogy megpróbálja. És ő megnyugodott ebben. Mást mi sem tudunk tenni. A hidegben ráfagy az arcunkra a könny, márványos mintát fest.

Rövid szertartás, és eljött az utolsó lépés. Nem írom le, mert mindenki tudja, mikor volt az, amikor összerándultam és be kellett fognom a kezemmel a számat, hogy ne nyüszítsek. Aztán vége lett ennek is. A hatalmas, öreg fenyő árnyékában immár kettő aprócska sírhalom áll. Egymás mellett alszanak, mint rendesen szoktak a jó kistestvérek.

macskaszem