A gyermektraumatológia nem terhes nőknek való élmény – se az odakerülés (magára húzta a komódot, beszorult a szekrény fiókja és az ágyunk közé hastájékon), se a bent töltött tapasztalatok nem tettek jót az idegeimnek. Úgyhogy csütörtök délután óta egy szikla helyezkedik el a méhem helyén, ami néha nem csak görcsölget, de kifejezetten fáj is. Vér nincs, egyéb probléma sem, úgyhogy várom a délutáni ultrahangot és próbálok végre túllépni az élményen: megsérült a gyerekem.

Ami nem kifejezetten különös, de azért érdekes, hogy a kórházban töltött négy nap során bár pocsékul voltam (lelkileg főleg, de a kórházi széken való alvás sem tett jót), alig hánytam. Amikor nagyon önostorozni akarok, arra gondolok, hogy ezek szerint csak azért hányok, mert marhára ráérek, bezzeg mikor dolog van, akkor rögtön abbahagyom, de ez igazából marhaság. A hergelésem arra, hogy büntessem magam és csúnyákat gondoljak, elkeseredett reakció, hogy valahogy feldolgozzam, nem tudom mindentől megvédeni a gyerekem. Akinek egyébként úgy tűnik, semmi komolyabb baja nincs, némi külső zúzódás utal arra, hogy odabent sem lehet minden tökéletes.

Van egy cuki táblázatom egyébként, miről akarok beszélni még heteken keresztül, a maira is fel van írva a téma, de hogy értekezzek a mosható pelenkákról és a gyerekszoba átalakításának terveiről, amikor három hónapos babák koponyatörést szenvednek?! Lassan egy hete csak a legunalmasabb közhelyek jutnak eszembe és morfondírozom el rajtuk újra és újra: hiába zabálod terhesen a vitamint, hiába őrjöngsz, mert kénytelen voltál bevenni egy fájdalomcsillapítót az első trimeszterben, hiába főz az anyád biomarhából húslevest gyerekágy-időszakban és később hiába hiába hiába annyi minden – a dolgok, szar, képtelen, felfoghatatlan dolgok akármikor meg tudnak történni, anélkül, hogy a legkisebb esélyed lenne megakadályozni. Az ember ezt önmaga számára valahogy elfogadja és vicceskedik fejére eső zongorákkal, mikrónyi hüvelyekkel, de hogy lehet felkészülni, vagy elviselni, ha azzal történik a baj, akit a legjobban szeretsz?!

Ahogy a második napon a fiamnak már semmi gondja nem volt a branüllel a kézfejében, hanem tologatta brümmögve, mert az apja kitalálta, hogy igazából ez teljesen úgy néz ki, mint egy rendőrautó – vagy ahogy maga a delikvens fogalmazott: “nyunyakesztyű”, ahogy a gyerekek nagy többsége egy nyikk nélkül tűrte az inzultusokat, alkalmazkodott pillanatok alatt a helyzethez, sokkoló volt. Én gyűlölöm, unom és fáraszt, ha olyan helyzetben vagyok, mint ők, csak azért viselem normálisan, mert nem akarok hisztis lenni – ők viszont egyszerűen csak nem hisztisek. És nem, nem akarom a kölyköket valami angyali fényben feltüntetni, az enyém is ordítva zokogott egy sima haskörfogat-mérésnél, ha épp kialvatlan volt, de magát a tényt, a szituációt sokkal simábban benyelte, mint én.

Hogy némi valódi terhesnapló-téma is legyen: ahogy fent is írom, a hányásban van némi változás, de annyival nem javult a helyzet a 12. hét betöltésével, mint amiben reménykedtem. A szaglásom még mindig iszonyú éles, hízás semmi, őszintén rettegek a mai ultrahangtól és ezt egy kicsit szégyellem. Védőnőhöz még nem jutottam el azóta, hogy megtárgyaltam vele az ötödik héten az sztk-s terhesgondozás menetét, ami egyébként is jellemzi a helyzetet: amennyire proaktív és lelkes voltam az első terhességemnél, annyira vagyok most befeléfordulóbb, elfogadóbb és kiváró. Persze a nyugalom szobrát inkább mintázzák még mindig valaki másról, mint rólam, de szabad perceimben, amit az itteni első-, második trimeszteres kolléganők aggódó kommentjeinek olvasásával töltök, néha őszintén és gúny nélkül nevetek. Dolgom azért lett, a pasim elkapott egy durva fosóshányóst, lázzal és mufurcsággal, én már csak csendben nevetek, mi más hiányozhatna még. És közben tudom, mégis mekkora szerencsénk van. Amit, kedves univerzum, azért leszel szíves fenntartani és az orrcsavargatást inkább a kizárólag rólam szóló történetekre tartogatni.

nyina

Terhesnapló 8.0: Megsérült a gyerekem