Imi almalenyomatot készít

Imi almalenyomatot készít

Imi
PUBLIKÁLÁS: 2010. november 12. 12:00
Három óra múlt, leparkolok az ovi előtt. Ilyenkor könnyen találok helyet az új naaagy autómnak, a „vadászat” ebéd után szokott lenni. Nem bezzegelésből említem a verdát, hanem hogy megosszam veletek abbéli örömömet, hogy a tolóajtónak köszönhetően megszűntek az olyan jellegű problémáim, mint pl. hogyan kanalazzam ki a gyereket az öreg coupé (férjem egykori csajozós autója) jobb hátsó üléséről, ha nem tudom kinyitni az ajtót, mert olyan szorosan mellénk álltak; valamint, hogy ebbe Imi egyedül is be tud szállni: felmászik a magasított padlóra, onnét pedig felkapaszkodik a gyerekülésbe. Igaz, hogy mindez 2-3 percig is eltart (főleg mert félúton elkezd a csattal babrálni), de akkor is: haladunk az önállósodás útján.

Nem kell sietnem, nem kell attól tartanom, hogy a kisfiam könnyáztatta arccal és hüppögve várna rám, mert a második héten ezen túljutottunk, de azért - megszokásból - szedem a lábam, a csizmám sarka kopog a kövön. A folyosó falán gyerekrajzok sorakoznak. Variációk egy témára: almák, falevelek, szőlőfürtök – az alkotók nevének kevésbé szigorú betűrendjében.

Lelassítok. Nézem a rajzokat, festményeket, ragasztmányokat. Ahogy az lenni szokott: az összkép vegyes, és ha közelebbről, egyenként tanulmányozzuk őket, találunk az ákombákomtól kezdve a szájtátósan jóig mindenfélét. Alighanem az én gyerekkoromban is így volt, bár nem emlékszem rá. Arra igen, hogy a hóvirág festése fekete fotókartonra sehogy se akart sikerülni, mert minduntalan úgy fogtam hozzá, mint a többi virág ábrázolásához: középen egy pötty, majd körben a szirmok – míg az óvó néni meg nem mutatta a „titok nyitját”, a lefelé konyuló fehér szirmok ecsetvonását. A mai napig bennem él ennek a rácsodálkozásnak az élménye.

Az iskolában jól rajzoltam, szerettem is, sosem kellett szégyenkeznem a folyosón közszemlére tett munkáim miatt. (Egyszer gondoltam is egy nagyot: jó pénzért megrajzolom az osztálytársaim házi feladatát, de miután elszóltam magam otthon, édesanyám derékba törte a virágzónak induló vállalkozásomat.) Nem tudom, az oviban hol „teljesítettem” a mezőnyben: az élén vagy a ’futottak még’ kategóriában, ezt az óvónők által összegyűjtött és édesanyám által gondosan megőrzött mappák segítségével is aligha lehetne rekonstruálni a többieké nélkül, ha pedig édesanyámat kérdezném, bizonyára elfogult választ kapnék.

Mert hát azok vagyunk. Elfogultak. Mindnyájan. Én is.

A folyosóról az öltözőbe lépek. A polcok fölött a falat itt is gyerekrajzok borítják… a mi csoportunké. Gyerekenként egy-egy karton kifüggesztve, az aktuális remekművek rátűzdelve. A hét karton ugyanazt a látványt nyújtja, mint a folyosón levők: jól és kevésbé jól sikerült gyerekmunkák. Egyenként szemügyre veszem őket: klassz, klassz, klassz, közepes, közepes, kicsit kanyi, nagyon kanyi.

És a nagyon kanyi alatt ott virít a kisfiunk neve.

Normál esetben az ember ilyenkor lelombozódik, én mégis roppant büszke vagyok. Mert ezekben a sete-suta alkotásokban ott van az önkezűség. Sok. Jóval több, mint amennyi némelyik kis társának megadatott.

És ez a lényeg: hogy a viszonyítási alap, az önmagunk… és, hogy mindenki megkapja azt a segítséget – legyen az egy ecsetvonás, egy alma félbevágása, vagy akár a görcsös kis ujjak kibontása, hogy egyáltalán meg tudja fogni az eszközt – bármit, amire szüksége van ahhoz, hogy megfesse a maga művét. Mert sosem tudhatjuk, hogy melyik kis kanyi hóvirág, levél- vagy almalenyomat hozza meg az elkövetőjének a felfedezés örömét.

MsPoppy

Google News Borsonline
A legfrissebb hírekért kövess minket a Bors Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.