Imi az óvodában - egy nem mindennapi kisfiú naplója

Megismerkedtünk a két óvó nénivel, a dadussal és a negyedik segítővel, akinek a hivatalos megnevezését nem tudom, meg a többi kisgyerekkel, szám szerint hattal. Igen, Imi nem átlagos oviba jár, mert Imi nem átlagos kisfiú. Korábban született a kelleténél és nagyon picinek. Kéthetes korában újra kellett éleszteni, és ez nem múlt el nyom nélkül: periventricularis leukomalaciája lett.

Az ovi a város másik végén van, autóval megyünk. Leparkolok, kiveszem Imit a gyerekülésből, fogom a kezét, elindulunk. Fogom a kezét, mint mindig, mert ha elengedném, elvesztené az egyensúlyát és eldőlne, mint egy zsák krumpli. De így, kézen fogva minden oké, Imi lendületes lépésekkel halad mellettem. Nagyot nyújtózkodik, eléri a kilincset, kinyitja a kaput. – Be! – kommentálja a cselekedetét. – Igen szívem, bemegyünk – erősítem meg a mondandóját.

Balra játszótér, jobbra füves rész, középen betonút és gondozott virágoskert. Szemben velünk ronda szocreál épület. Cseppet sem hasonlít arra, ami az emlékeimben az ’ovi’ címszó alatt szerepel. A belépőket nagy aula és a menzáról terjengő ételszag fogadja, ez is inkább a gimis-koleszos emlékeimet hívja elő, mintsem az ovisakat.

Az első ovis fíling akkor érint meg, amikor belépünk az öltözőbe. Térdmagasságban polcok, fogasok, mini székek és kispad. Ovis jelek mindenütt. Odavezetem Imit a kispadhoz.

- Csücsülj le, szívem! Levesszük a kabátot és felvesszük a szandit.

– Le! – ismétli meg, miközben leül.

- Kérem a lábadat! – Előrenyújtja, leveszem a cipőt, bedugja a lábát a szandálba. Nemrég még kapaszkodnia kellett, míg emelte a lábát, most már megy anélkül is. – Jó leszel?

Bólint. – Játszol a gyerekkel, tornázol egy kicsit, ebédelsz, utána jövök érted. Ahogy tegnap is. Jó?

- Á. – mutat a csoportszoba ajtajára. Nyúl a kezem után, feláll, megyünk az ajtóhoz. Kettőt üt rá ököllel: kopogtat. Nyújtózik, eléri a kilincset, belöki az ajtót.
- He! – köszön be nagy vigyorral az arcán, s máris térdre veti magát, hogy négykézláb tempózva bevesse magát a babakonyhába. Az óvónők – az egyikük még reggelizteti az egyik kisfiút, a másik már gyúrja a másikat a tornamatracon – nevetnek.

- Imi, anya elmegy, dolga van. Majd jövök vissza, jó?
Imre egyik kezében a vasalót lengeti, a másikkal int: - Pá!

Hát ennyi volt? Ennyire ragaszkodik hozzám ez a büdös kölök?! Két nap beszoktatás, és már mehetek is a dolgomra? Semmi ordítás, toporzékolás, krokodilkönny-hullatás, lángvágóval leválasztás?

Nem. Az első héten legalábbis semmi ilyen nem volt. A másodikon annál inkább. De erről majd legközelebb… – ha Ti is úgy gondoljátok.

MsPoppy