Imi szeptembertől óvodás lett. Zöld békás ovis táskája van, és szívecske a jele. Az oviban saját polcot kapott a váltócipőjének, váltóruhájának, fogkeféjének és a többi holmijának. A kis bögréjére felírták a nevét.
Megismerkedtünk a két óvó nénivel, a dadussal és a negyedik segítővel, akinek a hivatalos megnevezését nem tudom, meg a többi kisgyerekkel, szám szerint hattal. Igen, Imi nem átlagos oviba jár, mert Imi nem átlagos kisfiú. Korábban született a kelleténél és nagyon picinek. Kéthetes korában újra kellett éleszteni, és ez nem múlt el nyom nélkül: periventricularis leukomalaciája lett.
Az ovi a város másik végén van, autóval megyünk. Leparkolok, kiveszem Imit a gyerekülésből, fogom a kezét, elindulunk. Fogom a kezét, mint mindig, mert ha elengedném, elvesztené az egyensúlyát és eldőlne, mint egy zsák krumpli. De így, kézen fogva minden oké, Imi lendületes lépésekkel halad mellettem. Nagyot nyújtózkodik, eléri a kilincset, kinyitja a kaput. – Be! – kommentálja a cselekedetét. – Igen szívem, bemegyünk – erősítem meg a mondandóját.
Balra játszótér, jobbra füves rész, középen betonút és gondozott virágoskert. Szemben velünk ronda szocreál épület. Cseppet sem hasonlít arra, ami az emlékeimben az ’ovi’ címszó alatt szerepel. A belépőket nagy aula és a menzáról terjengő ételszag fogadja, ez is inkább a gimis-koleszos emlékeimet hívja elő, mintsem az ovisakat.
Az első ovis fíling akkor érint meg, amikor belépünk az öltözőbe. Térdmagasságban polcok, fogasok, mini székek és kispad. Ovis jelek mindenütt. Odavezetem Imit a kispadhoz.
- Csücsülj le, szívem! Levesszük a kabátot és felvesszük a szandit.
– Le! – ismétli meg, miközben leül.
- Kérem a lábadat! – Előrenyújtja, leveszem a cipőt, bedugja a lábát a szandálba. Nemrég még kapaszkodnia kellett, míg emelte a lábát, most már megy anélkül is. – Jó leszel?
Bólint. – Játszol a gyerekkel, tornázol egy kicsit, ebédelsz, utána jövök érted. Ahogy tegnap is. Jó?
- Á. – mutat a csoportszoba ajtajára. Nyúl a kezem után, feláll, megyünk az ajtóhoz. Kettőt üt rá ököllel: kopogtat. Nyújtózik, eléri a kilincset, belöki az ajtót.
- He! – köszön be nagy vigyorral az arcán, s máris térdre veti magát, hogy négykézláb tempózva bevesse magát a babakonyhába. Az óvónők – az egyikük még reggelizteti az egyik kisfiút, a másik már gyúrja a másikat a tornamatracon – nevetnek.
- Imi, anya elmegy, dolga van. Majd jövök vissza, jó?
Imre egyik kezében a vasalót lengeti, a másikkal int: - Pá!
Hát ennyi volt? Ennyire ragaszkodik hozzám ez a büdös kölök?! Két nap beszoktatás, és már mehetek is a dolgomra? Semmi ordítás, toporzékolás, krokodilkönny-hullatás, lángvágóval leválasztás?
Nem. Az első héten legalábbis semmi ilyen nem volt. A másodikon annál inkább. De erről majd legközelebb… – ha Ti is úgy gondoljátok.
MsPoppy
