Vélemény: 40 másodperc

Az egyik legnagyobb színészünket vesztettük el tegnap, egy csillogóan tehetséges művészt, akinek furcsa módon a halála kapcsán csak néhány pillanatig vagyunk képesek szomorkodni. Aztán akaratlanul mosoly ül az arcunkra, mert Psotával kapcsolatban mindenkinek, de tényleg mindenkinek valami vidám do­log, egy jópofa szöveg, egy vicces emlék jut eszébe.

Irén az utolsó éveiben keveseket engedett közel magához, mindössze egy maroknyi ember élvezhette kivételes humorát. Ezek között voltunk mi, a szerencsésebb újságírók, akik egyáltalán felhívhattuk, és akiket olyan végtelen kedvességgel tu­dott lerázni, hogy a beszélgetés végén még mi köszöntük meg, hogy nem nyilatkozott.

A nyolcvanadik születésnapján felhívtam, hogy gratuláljak neki, és megkérjem, ugyan mondjon már egy pár mondatot arról, hogy telnek a színpad nélküli napjai. Psota Irén illedelmesen végighallgatta a mondandómat, majd annyit válaszolt: Drágám! Hívjon vissza, ha kilencven leszek! A beszélgetésünk 40 másodpercig tartott.
Már csak négy évet kellett volna várnom a következőre. Megérte volna.  

Kapcsolódó cikkünket ide kattintva olvashatja!