»Psotával kapcsolatban mindenkinek, de tényleg mindenkinek valami vidám dolog, egy jópofa szöveg, egy vicces emlék jut eszébe.«
Az egyik legnagyobb színészünket vesztettük el tegnap, egy csillogóan tehetséges művészt, akinek furcsa módon a halála kapcsán csak néhány pillanatig vagyunk képesek szomorkodni. Aztán akaratlanul mosoly ül az arcunkra, mert Psotával kapcsolatban mindenkinek, de tényleg mindenkinek valami vidám dolog, egy jópofa szöveg, egy vicces emlék jut eszébe.
Irén az utolsó éveiben keveseket engedett közel magához, mindössze egy maroknyi ember élvezhette kivételes humorát. Ezek között voltunk mi, a szerencsésebb újságírók, akik egyáltalán felhívhattuk, és akiket olyan végtelen kedvességgel tudott lerázni, hogy a beszélgetés végén még mi köszöntük meg, hogy nem nyilatkozott.
A nyolcvanadik születésnapján felhívtam, hogy gratuláljak neki, és megkérjem, ugyan mondjon már egy pár mondatot arról, hogy telnek a színpad nélküli napjai. Psota Irén illedelmesen végighallgatta a mondandómat, majd annyit válaszolt: Drágám! Hívjon vissza, ha kilencven leszek! A beszélgetésünk 40 másodpercig tartott.
Már csak négy évet kellett volna várnom a következőre. Megérte volna.
