Vélemény: Sorsok

A futballedző-feleségek nem foglalkoznak a focival, de én mint sportújságíró kivétel voltam. Exférjem sokat mesélt a játékosairól, névről ismertem a legtöbbet. Hiába váltunk el, a sorsmeséket azóta is szeretem, egyik sem szokványos, sok momentumra még ma is emlékszem.

Például egy napfényes délutánra, amikor egy tizenéves focikapussal beszélgetek az MTK nagypályáján. A srác első interjúját adja, megdöbbenek, hogy több nyelven beszél, lenyűgözően tudatos, mégis kedves és mosolygós. Érzem, sokra viszi majd. Örültem, hogy sikerült Angliába szerződnie, boldog voltam, amikor behívták a válogatottba, és fájt, amikor egy-egy hibája miatt bántották.

Óbuda, Kerület-pálya, az U12-esek edzése. Egy vörös hajú kisfiú nehezen találja a helyét, amikor nincs labda. De ha foci van, a mozgása harmonikus, a lelkében béke van, az életben botladozó kölyök a futballpályán teljesen átalakul, nézni is öröm.

Csütörtökön délután megtudtam, hogy a kapus, Fülöp Marci nincs többé. Pár órával később a vörös kissrác, Kleinheisler László élete első válogatott meccsén győztes gólt lőtt. Egyszerre nevetett a lelkem és sírt vigasztalanul.

Cikkünk itt.