Szünidei labdázgatás volt csupán a futball-vb eddigi szakasza ahhoz képest, ami most jön. Innentől fogva minden meccs döntő, élet és halál kérdése, a 16-os mezőny egyre csak rostálódik, nyolcra, négyre, kettőre zsugorodik, hogy aztán bő két hét múlva a talpon maradt együttesek a végső csatába induljanak – az aranyéremért.
Brazíliában úgy tartják, a torna csak az elődöntő után kezdődik. Mármint a sajátjaiknak. Döntőbe jutni: a minimum; a trófeát begyűjteni: kötelesség. Kétszázmilliónyi brazil elvárása. S a ma este éppen ettől izgalmas.
A teher ugyanis óriási, és jobbára egy huszonkét esztendős kölyök, egy virtuóz pálcikaember, egy ösztönös zseni (Neymar) vállát nyomja. Aki akár csak a tv-készülékek előtt átélte már a brazil himnusz alatti eufóriát a stadionokban, pontosan tudja, itt – illetve ott – a futballsportnál jóval többről van szó. Vallás a foci, egyszersmind vad küzdelem, mert a hazáért játékos és szurkoló egyaránt meg tud és akar halni.
Hogy mi lesz, ha Chile kiejti a kedvenceket, egyelőre nem beszédtéma a rendező országban. Tabu. No és persze félelem, hiszen bár a labdarúgás és Brazília lenyűgöző kombináció, százezrek, milliók száját fogja be a siker lehetősége. Egyelőre. Ha elillan az arany reménye, utcára vonul a tömeg, az oktatás, az egészségügy és ezernyi egyéb fontossága mellett tüntetve – a foci ellenében.
Elviselheti-e ezt a nyomást Neymar és a többi cselgép? Vajon foglalkoztatja a nemzetközi szövetség elöljáróit, mi lesz, ha kiesnek a brazilok? Tartanak a nép haragjától? Bírja a szinte felfoghatatlan terhet Howard Webb, a mai nyolcaddöntő angol játékvezetője?
A cselek, lövések, gólok maradnak, de párhuzamosan új torna kezdődik.
