Kedves boltosok, pultosok, eladók (a hentesek nem, ők jó fejek)! Magasról teszek a magyarázkodásra. Mosolyogjatok!
Nem érdekel, hogy kevés a fizetés, pénzéhes a főnök és idegesítőek a vevők. Tényleg kevés, tényleg pénzéhes a főnök és a vevők egy részének a kényszerzubbony állna a legjobban. De én sem panaszkodom arra, hogy hat darab sárga csekket kellett feladnom tegnap, hogy elromlott a bojlerünk, és kellene négy nyári gumi az autóra (darabja húszezer).
Kit érdekel? Viszont a főnököm azt mondta, írjak egy rövidke, optimista jegyzetet arról, hogy a mosoly ingyen van, csak a vidám eladó a jó eladó, s talán ezzel a jegyzetecskével is elősegíthetem pultosok-vevők világbékéjét, ami tudjuk jól, sosem jön el, de hátha. Egyszóval: csíííz!
Parancsol?
– Mi röhögnivaló van ezen? – hangzik a klasszikus kérdés az egyik leghíresebb Spencer–Hill remekben, és tényleg, mi vigyorognivaló van manapság az országban? Min derüljön az egyszeri bolti munkás, amikor maximum csak papíron teljesítünk jobban, de közben rosszabbul élünk, mint 24 éve? Ezen már sem összefogás, sem kormányváltás nem segíthet. Még csak a politika sem lett más.
Nem sírom én vissza a háromhúszas kenyeret, még csak az kellene, de mondjuk a munkát – ami nem köz –, azt igen. Meg a jövőt, na azt még inkább. Mert az egy helyben toporgásból nagyon nehéz várat építeni. Azt csak abból a bizonyos büdösből tudnak itthon az ügyesek. Az okosabbak meg leléptek. Akkor mégis mi a fenén röhögjünk? Egy mosolytól még nem lesz olcsóbb a párizsi.
