A divatot diktálni kell, nem követni! – kiáltottam elégedetten a tükör előtt, majd megigazítottam a derekamon a fekete selyemből varrt, térdig lógó ülepű nadrágomat és kisétáltam az utcára.
Tizenhat éves voltam ekkor, az unokatestvérem varrta nekem rendelésre, rajta láttam először ilyet és nagyon tetszett. Rövid kék farmerkabátot vettünk hozzá és lila bakancsot. Úgy néztünk ki, mint a pa-dö-dősök, pedig akkor még nem is léteztek duettként, Mariann külföldön énekelt, Györgyi pedig a pécsi színházban játszott.
Ahogy vonultam végig Pécs belvárosában, sokan megnéztek. Pontosan tudtam, hogy a többségnek nem tetszem, de ez nem érdekelt. Élveztem, hogy más vagyok, mint a nagy átlag és hogy ezt a külső megjelenésemben is meg tudom mutatni.
A stílusom azóta sem változott sokat, abban az értelemben legalábbis biztosan nem, hogy a mai napig képtelen vagyok az aktuális trendekkel együtt élni. Engem nem érdekel például, ha a szűk nadrágszár a divat, én igenis a bő gatyákra esküszöm! Egy ideje szemüveges lettem, de eszembe sem jutott, hogy olyan keretet válasszak, amilyet például Csiszár Jenő, Bajor Imre vagy Jakupcsek Gabi hordott az elmúlt időszakban. Ez a nagyon színes „divatos” keret egyiküknek sem állt jól, sőt! Rosszul állt nekik.
