A helyszín a Fradi öltözője. Az időpont szeptember 26., délelőtt.
„Sziasztok! Nem fogjátok elhinni, milyen hülye álmom volt tegnap este. Kegyetlen, ekkora marhaság rég történt velem. Szóval hazamentem, megvacsoráztam, aztán lefeküdtem. Álmodtam már furákat, na de ez a mostani!?
Képzeljétek el, álmomban szívrohamom volt. Nekem! Értitek, nekem!? A legdurvább, hogy tisztán előttem van, ahogy fekszem az ágyon és pokolian rosszul vagyok. Képzeld, Mark, téged hívtalak telefonon, hogy baj van, te jöttél át a szomszédból, amíg megérkezett a mentő. Aztán bevittek valamilyen kórházba.
Innentől csak annyi rémlik, hogy sok ember állt felettem, tanakodtak, mérlegeltek, csóválták a fejüket. Majd megjelent az anyukám is, aki csak miattam utazott ennyit Trinidadból. Sírt, amit nem értettem, és azt sem, mit keres az álmomban. Bocs, mester, mindjárt megyünk az edzésre, csak befejezem a történetet!
Szóval, feküdtem az ágyban, jött az anyukám, aztán meg ilyeneket hallottam, hogy szívátültetésre lesz szüksége az Akeem Adams nevű betegnek. Kinek? Huszonkét évesen? Micsoda baromság ez! Ha lehetett volna, nyomban felébredek, de még nem volt vége. Aztán, mintha valaki azt súgta volna, hogy harminc százaléknál nincs több esélyem az életben maradásra. Jó mi? Harminc százalék. Egy frászt! Majd betoltak valamilyen műtőbe, és elcsíptem amikor az egyik orvos azt mondta, lábamputáció. Mély hangja volt, és kimérten megismételte: lábamputáció...
Na, ez volt az a pont, amikor hál' istennek felébredtem! Higgyétek el, iszonyú álom volt. Na de menjünk inkább edzeni! Hétvégén az Újpest után a Puskás Akadémiát is le kellene győznünk!”
Bárcsak így történt volna, Akeem!
