Majd én okosabb leszek, majd én máshogy csinálom, mint mások, majd én megmutatom, hogy emberebb leszek a többi embernél, engem biza nem fognak átvágni a dörzsölt menedzserek, pénzéhes lemezkiadók, rólam nem húznak le több bőrt az újságok, velem nem adják el a bulvárlapokat!
Én ugyanis, tecciktudni, művész vagyok, a Janicsák Veca, nem olyan celebecske, mint a többi, akit csak úgy hülyének lehet nézni. Én igenis letettem az asztalra a nagy valamit, és nem megyek csak úgy el mindenféle humbug koncertet adni! Engem nem lehet kötélen rángatni!
Nincs énnekem szükségem senkire, mert annyira tehetséges vagyok, hogy az megmutatkozik bárhol, ahova csak beteszem a lábam. Menedzsernek a testvérem kell, mert ő ugyan nem ért hozzá, de legalább lelkes, és biztos, hogy mindig a legjobbat akarja nekem. Jól meg is védett a szenzációhajhász újságíróktól, nem válaszolunk a sok hülye kérdésükre. Csak nem gondolják, hogy le-ereszkedek a bulvár szintjére csak azért, mert én is egy szórakoztató bulvárműsorban tűntem fel? Jól kifundáltuk, nem?
Erről jut eszembe, nem kell nekem az anyacsatorna sem, ahol felfedeztek, műsoridőt adtak, csak nem gondolják, hogy még mindig velem fogják magukat promotálni, vagy mi, és egyébként is, ők csak ne szervezzenek nekem koncertet! Szóval, hogy ne belőlem éljenek, az a lényeg. Meg az újságok se.
Csak azt nem értem, hogy mióta így tartom magam a magasztos elveimhez, és nem állok szóba az újságírókkal, meg a forgatócsoportokat is elhajtom, miért nem keresnek a koncertszervezők? Pedig most, hogy nem beszélek annyit a firkászokkal, nem foglalt annyiszor a telefonom. Hogy közben nem lettem érdekes, az nem tűnt fel, annyira elvakított önnön tehetségem.
