Mi az igazság Kőmíves Kelemenné szörnyű halála mögött? – Az áldozati célú befalazás mítosza
Minden bizonnyal sokan ismerik Kőmíves Kelemen balladáját, mely a XVI. századból maradt ránk. Mivel szájhagyomány útján terjedt, így számos változata ismert, azonban valamennyinél azonos motívum a kőművesmester feleségének befalazása. De vajon valóban létezett az áldozati szerepű befalazás gyakorlata? Ennek jártunk utána.
Mi volt a szerepe az áldozati célú, élve befalazásnak?
Az áldozati célú élve befalazás kegyetlen és bizarr gyakorlat lehetett, amely különböző kultúrákból és történelmi korszakokból maradt az utókorra, noha valóságalapját máig megkérdőjelezik.
A gyakorlat lényege, hogy egy személyt – általában nőt, de férfiak is áldozatokká válhattak – élve befalaztak egy falba, templom alapjába vagy más építménybe, hogy szellemi, vallási vagy mágikus célt szolgáljanak vele.
Kőmíves Kelemenné halála
A legismertebb és talán legjobban dokumentált példája ennek a gyakorlatnak a XVI. században keletkezett erdélyi népballada, a Kőmíves Kelemenné története, amely a magyar néphagyományban és irodalomban él tovább ma is.
A legenda szerint Kőmíves Kelemen 12 másik kőművessel a dévai vár felépítésén fáradozik, de hasztalanul, mivel amit előző nap felépítenek, az a rá következő éjszaka során leomlik, ezért úgy gondolják, hogy egy régi átok miatt nem sikerül felépíteni a várat. Hogy az átkot megtörjék, elhatározzák, hogy akinek a felesége először megérkezik a várhoz, azt megölik, testét elégetik, majd hamvait hozzákeverik az építőanyaghoz.
Másnap Kőmíves Kelemen felesége érkezik meg először, aki férje tanácsa ellenére jött a várhoz. A kőművesek az asszonyt feláldozzák, hamvait belekeverik a habarcsba, és ezúttal a falak sem omlanak le, a vár valóban elkészül. Kőmíves Kelemen hazamegy és elmeséli fiának, hogy mit tett, a fiú pedig a várnál belehal a bánatba, megnyílik alatta a föld és eltűnik az élők sorából.
Kőmíves Kelemenné halála és építőáldozata a vár szellemének hatalmát és erősségét hangsúlyozta, de áldozatát fia halála is erősítette.
Az építés sikeréért hozott emberáldozat azon a hiedelmen alapszik, hogy az építkezés megzavarja a hely szellemét, akit emberáldozattal lehet kiengesztelni. A szellem nem engedi meg az építést addig, míg emberáldozatot nem mutatnak be neki.
Másutt is felbukkant a vérszomjas motívum
A gyakorlat kulturálisan különböző formákban jelent meg Európában, de a világ más pontjain is. A befalazás, mint rituális áldozat, számos kontextusban fordult elő.
Állítólag létezett már az ókori civilizációknál, Egyiptomban, a görögöknél és a rómaiaknál is, a Kőmíves Kelemen balladához hasonló történetek azonban főként a Balkán, illetve a délkelet-európai kultúrkörökben voltak elterjedtek.
Ilyen az albánoknál a Shkodra várához kapcsolódó Rozafa legenda, amelynél három testvér igyekszik felépíteni a szóban forgó várat, de az folyton leomlik, ekkor egyikük feleségét, Rozafát feláldozzák, hogy az épület szilárdságát biztosítsák. Rozafát (Kőmíves Kelemennével ellentétben) élve falazzák be, csak azt kéri, hogy lábát (amellyel újszülött fia bölcsőjét ringatja), mellét (amellyel a gyermeket szoptatja), és kezét (amellyel fejét simogatja) hagyják szabadon.
A történetet Jacob Grimm német nyelvész lefordította németre, és minden idők egyik legmeghatóbb költeményeként írta le, később J. W. Goethe is kiadta a német változatot, de az ő véleménye szerint a vers szelleme babonásan barbár volt.
Hasonló a története a Meşterul Manole építészmesternek, aki társaival a Curtea de Argeș kolostort igyekeznek, de hasztalanul felépíteni, illetve a görögországi Arta hídjához kapcsolódó legendának.
Az építési emberáldozat gyakorlata a távol-keleten is elterjedt volt, melyet Kínában da sheng zhuang néven, Japánban hitobashira néven, míg Burmában myosade néven ismertek.
Kínában a kínai nagy fal építéséhez is kapcsolódik egy ilyen legenda, amely azt mondja, Csin Si Huang-ti egyik jövendőmondója egyszer azt jósolta, hogy a nagy fal csak akkor épülhet meg, ha egy Van nevű munkást, vagy helyette 10 ezer másikat befalaznak. Végül ráleltek Vanra, akit azon nyomban ki is végeztek és maradványait befalazták az építménybe.
De mi lehet a mítosz alapja?
A hiedelem, mely szerint az új épület mindaddig egy rosszindulatú szellem birtokában van, míg az ember a megfelelő módon meg nem békíti azt, valóban létező dolog volt a Kárpát-medencében a középkor folyamán. Emiatt pedig építőáldozatot mutattak be minden egyes új épület építésekor, de egyetlen esetben sem bizonyítható, hogy az élő (vagy halott) ember lett volna.
Találtak ugyan levágott emberi hajat például az egri vár falában, illetve egy váci épületnél is, de hozzá tartozó testnek semmi nyoma nem volt.
Hazánkban ehelyett élő állatot, illetve tárgyakat (pénzt, ékszert, írott szöveget) rejtettek el, áldoztak fel a falakba beépítve az épület tartóssága érdekében. Az ősi természetvallás, az animizmus szerint ugyanis még a tárgyakban is lakik egy szellem, amely segíthet távol tartani az ártó démonokat.
Az állatok közül sokszor kakast, tyúkot, vagy macskát falaztak be egy-egy dobozban, edényben, korsóban a falba, hogy segítsen távol tartani az ártó szellemeket, vagy – különösképpen a babona szerint a rossz szellemekkel kapcsolatban álló kakas – kiválthatta a túlvilágon a gazdáját, aki az új házba beköltözött. Ez a hiedelem még a XX. század első felében is fel-felbukkant a régióban.
Manapság inkább az állatok kőből, rézből, vagy más anyagokból készült szobraival helyettesítik az épületek díszeit, ennek legismertebb példája a református templomok harangtornyának tetején látható szélkakas.
Persze ma is létezik építőáldozat, csak már nem ilyen vérszomjas formában. Napjainkban a véráldozatot borral helyettesítik, a képvarázslat helyett pénzt helyeznek el az alapban, de mind közül a legismertebb az alapító okirat, hiszen az írott szónak egykor mágikus hatalmat tulajdonítottak.
