Gyerekkorunk erős és kitörölhetetlen emléke a nagymamáink és édesanyánk gőzölgő, aranylóan csillogó húslevese. Talán nincs is hazánkfia, -lánya, aki ne rajongana érte. Gyógyír a betegségek, honvágy, esős idő vagy éppen a kínzó macskajaj esetén is. Az egyéni szokások itt is meglátszanak: van, aki a tésztát halmozza púposra, más a zöldségeket (közéjük tartozom jómagam is), de vannak, akik inkább a főtt hússal telnek el.
Persze a klasszikus Újházi tyúkhúsleves mellett számos híres és népszerű leves is kerülhet még az asztalra, és nem csak vasárnap! Gondoljunk például a magyarság szinonimájaként emlegetett gulyáslevesre, a tartalmas Jókai bablevesre, a nyírségi gombóclevesre, a bajai, szegedi és megannyi féle halászlére, vagy a menzai emlékeket idéző, cukorbombának is beillő gyümölcslevesre...
Hány családnál elhangzott már a mondat: jaj, nem is kellett volna másodikat főzni, jóllakunk a levessel is! Bizony, egy kellően dús leves a sok folyadék és a leves alapanyagául szolgáló zöldség, hús, hal, valamint a különféle levesbetétek és a sűrítés miatt szinte egytálételként is megállja a helyét.
A leves nagy része víz, vagyis folyadék, ezáltal jelentős mértékben hozzájárul a napi folyadék-szükségletünk kielégítéséhez.
Főleg akkor, ha nem csak apró csészényivel eszünk belőle. Éppen ezért különösen jó szolgálatot tehet nyáron, amikor a meleg miatt az étvágyunk nem a legjobb, de mégis kellene valamit enni. Nyilván nem a forró húsleves lesz az, amit első körben megkívánunk (persze minden ízlés dolga). De egy, szinte desszertnek is beillő, hűsítő gyümölcsleves (ami a görög konyha jellegzetessége is amúgy), vagy a spanyolok hidegen turmixolt (paradicsomos vagy uborkás) gazpachója, esetleg a bolgárok szintén uborkalapú joghurtos levese, a tarator is jó szolgálatot tehet még a legnagyobb kánikulában is.
Mindenki, aki fogyni kívánt már valaha, ismerheti a ma már retrónak számító káposztaleves kúrát. Nem a legjobb módszer a fogyásra, bár ha tényleg kiváltunk vele egy amúgy zsírtól csöpögő étkezést, és ezt a szokásunkat rendszeresítjük, az így elért kalóriadeficit idővel (és kitartó mozgás mellett persze) azért csak meghozza az eredményt. A döbbenet inkább az, hogy a káposztaleves már kapszulázva is kapható. Nem érdemes kommentálni, vajon így mennyire lehet hatékony.
A halászlé készítése megint csak ahány ház, annyi szokás. Egy biztos, ez teszi ki a hazai halfogyasztás nagyobb részét a nyári sült hekk és a karácsonyi, olajban sült rántott ponty mellett. Pedig igazi fitnesz étel is lehetne (persze nincs ilyen fogalom, még!) a halak könnyen emészthető fehérje-tartalma és kedvező zsírsav-összetétele miatt. Feltéve, ha kevésbé zsíros hallal készül (a ponty emiatt nem a legideálisabb választás), és a körete nem fehérkenyér vagy csipetke, illetve ha a tészta fehérliszt helyett valamilyen nagyobb rosttartalmú lisztből készül (pl. zablisztből, tönkölylisztből). Nyilván mindez már az ízvilágra is rányomná a bélyegét, és akár már egy másik recept is lehetne.
De a mostanában hazánkban is divatételnek számító, és a vietnámi konyha oszlopos tagját jelentő, pho leves is az alakbarát fogásokhoz sorolható. Hiszen ez is egy tartalmas, zöldségekben, és ezáltal rostokban is gazdag húsos leves. A rizstészta ráadásul még gluténmentes is, ami manapság (részben a téma nem elhanyagolható hype faktora miatt) külön vonzerőnek számít. A slow food mozgalomba is beillik, mivel nem egy gyorsan elkészülő, és nem is gyorsan elfogyasztandó étel.
Praktikus étel a leves akkor is, ha mondjuk utazás közben sietősen betérnénk egy vendéglőbe, de nincs időnk a hosszabb falatozásra. Mivel a leves a konyhán már csak melegítésre szorul, a felszolgáló is viszonylag hamar ki tudja hozni a rendelésünket. Aztán persze meglehet, hogy mégis tovább maradunk, mert evés közben megjött az étvágyunk, és rendelünk még másodikat is. A leves zamatai, aromái ugyanis könnyen felhergelik az ízlelőbimbóinkat, és készenléti állapotba hozzák az emésztő-rendszerünket.
Alapvetően ezért is esszük a menü elején, mivel a leves felkészíti, „bemelegíti" a gyomrunkat, beleinket is a tartalmasabb étkezésre. No, de, hogy az utazás kellemetlen eseményektől mentesen folytatódjon, a tejszínes gyümölcslevest, a tojásos, gombás leveseket vagy hanyagoljuk, vagy csak nagy forgalmú, megbízható konyhájú helyen fogyasszuk el! Jobb félni, mint megijedni...
Országonként eltérő jellegzetességek figyelhetők meg nemcsak a levesek összetételében, de a fogyasztási szokásokban is. A mediterrán országokban praktikus okokból például jóval több az olyan recept, amely halat és a tenger gyümölcseit tartalmazza.
A japánok pedig először megisszák a leves folyadék részét, majd utána eszik meg pálcikával a belefőzött tésztát, zöldséget és halat. Ők ráadásul szürcsölnek is, ami azt jelzi, hogy ízlett nekik az étel. Nálunk minimum egy kiadós nyakleves járna érte a családfőtől...
Míg nálunk a menüsor kezdő eleme a leves, addig a portugáloknál gyakran záró fogás a még éhesen maradt vendégek részére. A franciák is imádják a leveseket, náluk állítólag, ha valaki arról panaszkodik, hogy nem jár sikerrel valamiben, így reagálnak: „biztos nem ettél elég levest gyerekkorodban". Nálunk pedig nem süt ki a nap vagy nem lesz jó idő akkor, ha valaki nem eszi meg az ételt addig, míg meg nem látja a tányér mintázatát.
Persze mindez csak azt jelzi, hogy a táplálkozási szokások mennyire a kultúránk részét képezik – ettől olyan érdekes és megunhatatlan téma ez az egész. Egy biztos: ha utazunk, kóstoljuk meg a különböző országok, tájegységek leveseit is, lehetőleg a valóban tradicionális fogásokat kínáló éttermekben és helyeken!
Cikkünk szerzője Schmidt Judit dietetikus.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.