Lakatos Levente: Szigor II. – A pillangók ébredése 12/5. rész

A fürdőszobában pechemre még használt köntösre sem lelek. Igor talán kitette a folyosóra a szennyest. Forgolódom, mígnem egy összegyűrt törülközőre leszek figyelmes. Ahogy kitekerem az anyagot, csalódottan konstatálom, hogy nem éppen egy fürdőlepedő. Hajmosás után a hajamat szoktam ekkorába tekerni.

Csessze meg!

Az erkélyajtó felől zörgés zaja üti meg a fülemet, majd rekedtes hangján a nő elmormol egy káromkodást, amiért nem sikerült bejutnia. Vajon feladja? Igor szobája egy, a miénkhez hasonló lakosztály része, ami azt jelenti, hogy a nappaliból a nő simán bejuthat. A jelen állás szerint anyaszült meztelenül érne tetten.

Mennem kell!

Kétségbeesve keresek valamit, amit magamra kaphatok, de a törülközőn felül semmit nem látok – vagy legalábbis elvakít a rémület. Szakítsam le a sötétítőt? Belegabalyodnék. A takaróval is csak meggyűlne a bajom.

– Pillanat és megyek vissza! – rikkantja. Olyan közel hallom, mintha már a nyakamban lihegne.

A kényszer nagy úr: a csípőm köré tekerem a törülközőt. Kifelé sietve felmarkolom az ágyról a telefonomat, nehogy itt felejtsem, pláne, hogy a tokjában tartom a saját lakosztályom ajtaját nyitó mágneskártyát. Kikukucskálok a nappaliba: tiszta a terep, de a szomszédos szobából már kihallatszanak az asszony kopogó léptei. Éppen velem szemben van a kijárat, hezitálás nélkül nekiiramodom. Feltépem a bejárati ajtót, és meghallom: – Hé!

Komolyan azt gondolja, hogy megállok? Futólépésben igyekszem mi­-

nél távolabb kerülni a 154-es lak­osztálytól.

– Hé, álljon csak meg! – kiabál utánam angolul.

A pokolba is, üldözőbe vesz!

Reggeliidőben lehetünk, feltűnően sok lődörgő ember állja az utamat. Furcsálló tekintetekből nincsen hiány, sejtem, miket feltételezhetnek rólam. A fiatal, igencsak alulöltözött lány egy szállodában iszkol az érettebb asszony elől. Tipikus, felszarvazós képlet.

– Fogják meg! – rikoltja továbbra is idegen nyelven.

– Szakadj már le rólam! – mormolom.

Kezd eluralkodni rajtam a pánik, amiért képtelen vagyok lekoptatni, ráadásul még csak hátra sem fordulhatok, hogy felmérjem, milyen messze jár, hiszen megismerne.

– Állítsák már meg! – károgja az asszony.

Nem adja fel.

A hangjából kikövetkeztetve eléggé lemaradt ahhoz, hogy a szálloda szomszédos szárnyába érkezve, a liftnél kicselezhessem. Egy emelettel lejjebb kell ereszkednem, ehhez pedig három út közül választhatok: mehetek a felvonóval, a főlépcsőn vagy befordulhatok a tűzvédelmi lépcsőházba. Az utóbbi mellett dön­tök, és remélem, az üldözőm ott nyomomat veszti.

Lihegve robbanok be a nehéz ajtón, fürge léptekkel szelem a lépcsőfokokat, majd egy szinttel alább visszatérek a folyosóra. Körültekintés nélkül sietek a barátnőimmel közös lakosztályunk irányába, ott az idegességtől remegő kézzel előkotrom a mobilom tokjában tárolt mágneskártyát. Az ajtó enged, a túloldalra érve a hátammal nekidőlve csapom be.

Ahogy oldódik bennem a stressz, elvigyorodom. Magam sem hiszem, hogy sikerült megnyernem a hajszát. Megmenekültem.

(Folytatjuk)