Habár lelketlenként emlegetnek, megesik, hogy egy-egy nővel kapcsolatban megmar a sóvárgás. Igaz, ez meglehetősen ritka és általában egyik részről sem végződik örömmel.
Egy kezemen megszámlálható, hogy eddig hány kalandom hagyott maga után hiányt. Az ismétlődés gyakori, a megállapodási rátám azonban egyenlő a nullával. Nyomós okom van a távolságtartásra, ahogyan arra is, hogy a női lélek helyett kizárólag a comb kitárása hoz lázba.
Akkor vagyok kiegyensúlyozott, ha az agyam, a szívem és a férfiasságom összhangban működik, a megzöttyenő harmónia feszélyez. Ahogy történik ez most is, amikor Liza a vőlegényével, a sajtóért felelős emberükkel, egy újságíróval, valamint egy fotóssal éppen azon étterem teraszára tér be, ahol a kollégáimmal törzsvendégekként ebédelünk. Úgy fest, csípem a sors szemét.
– Itt az ellenség! – köszörüli a torkát Olivér. Szerencse, hogy kollégáim a félhomályban nem látták Liza arcát, az információval ugyanis mostantól megszorongathatnának. Liza nem hinné el, hogy nem dicsekedtem a skalppal, a környezetem ráadásul a nő csalfaságának kiteregetésére kényszerítene. De nekem nem érdekem őt lebuktatni. Egyelőre legalábbis semmiképpen. Ő játszótársra, én pedig egy olyan nőre vágyom, aki nem akar az aktuson kívüli közösséget alkotni velem. Egymás édesen bűnös titkai lehetnénk.
Kristóf barátom szenvedélye a terasz dohányzó oldalára szorított bennünket, Lizáék a füstmentes asztaloknál foglalnak helyet, miközben én megfigyelhetem, ő a pöfékelők nyüzsgésétől észre sem vesz. Ruhája elegáns, haja a vállára omlik, sminkje a hétköznapinál erősebb, bordóra rúzsozott ajka vonzza a tekintetem. Míg kommunikációs szakemberként tiltanám, hogy interjúkhoz végzet asszonyának pingálja magát, az ágyban megkövetelném tőle ezt az árnyalatot, lehetőleg csókálló változatban. Mialatt Lizát fotózzák, én azon fantáziálok, hogyan feszítem szét legnemesebb testrészemmel mosolygó bordó ajkait, aztán felsejlik orromban az illata, és fülemben csengenek nyögései. Olivér ránt vissza a valóságba:
– Éppen ilyen flancos pipikre vágyom, mint amilyen ez a Lizácska.
– Liza – vakkantok. – Lizának hívják. Tiszteld a nőket!
Olivér felhorkant: – Mégis mindig te vagy az, aki miatt jeleneteket rendeznek a nők.
Az ágyamba bújók hajlamosak rábólintani a szexkapcsolat feltételeire, mígnem kiderül, kizárólag meglágyításom reményében helyeseltek. Önmagukat vezetik meg, mégis én válok utolsó szemétládává, ezt pedig gyakran ámokfutással adják a tudtomra.
– Lizácska néhány éve ráadásul még nagy ribanc volt – rötyög Olivér. – Egyszer ugyanazon helyen mulattunk, a haverjaimmal annyi felest ittunk, ahány különböző férfival csőrözött. Talaj részegek lettünk.
Biztos tapasztalt, Sándor megfogta vele a szexisten lábát.
Ökölbe szorul a kezem. Internetes kereséseim során szembesültem Liza múltjával, és nem akarok róla többet hallani. A dühöm egészen szokatlan, féltékenységszerű érzéssé alakul. Azt hazudom, vissza kell térnem a pártszékházba, amint lelépek a teraszról, előkotrom a mobilomat, kikeresem a hátrahagyott étterem asztalfoglalásnál használt telefonszámát, majd a diszpécserrel, a vőlegénye és a sajtó jelenlétére magasról tojva a telefonhoz kéretem Lizát. Muszáj beszélnem vele.
(folytatjuk)
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
