Erősödik a kapcsolat egy jó vita után

Veszekszünk azon, ki vigye ki a szemetet, a pénzügyeken, a gyerek nevelésén. Ideális esetben a viták segítenek felszínre hozni és tisztázni a problémákat, és erősítik a kapcsolatot, mert általuk jobban megérthetjük a másik érzéseit és szükségleteit. Ezek a szóbeli csaták egyfajta dinamikát adnak a kapcsolatnak, s nem engedik, hogy felgyűljenek bennünk a sérelmek – azok ugyanis alattomosan rombolják a szerelmet, falat építve a felek közé. Senki nem születik a mesteri vitatkozás képességével, de a konstruktív vita technikái elsajátíthatók.

Kontrollált érzelmek

A legtöbb veszekedésnek előre kiszámítható menete van. Az első szakasz a kiborulásé, amikor elönt a harag. A következő fázis az érzelmek kavargása, majd tetőzése, ilyenkor mindketten fájdalmat akarunk okozni a másiknak, vádaskodásba kezdünk. Sajnos a legtöbb pár leragad a veszekedésnek ezen a szintjén anélkül, hogy sikerülne igazán kiadnia az érzelmeit. A dolog vége az, hogy az egyikük üvöltözés és ajtócsapkodás közepette elvonul, vagy tüntető hallgatásba kezd.

Majd következnek a csendes napok, amikor mindketten megbántva érzik magukat, esetleg bosszút is forralnak a sérelmekért. Az ilyen veszekedés gyilkolja a kapcsolatot, és oda vezet, hogy nem tudnak megbirkózni az érzéseikkel, s elmarad a megkönnyebbülés, valamint a következmények levonása. Igaz, amikor eluralkodnak rajtunk az erős érzelmek, nehéz tárgyilagosan állni egy problémához, ehhez az kell, hogy egy kicsit „kiengedjük a levegőt”. Ekkor juthatunk el az „eredményes veszekedés” utolsó szakaszához: az álláspontok és érzések higgadt tisztázásához.

Érdekeljen a másik véleménye!

A veszekedés nem más, mint a tárgyalás egy sajátos, érzelmektől fűtött formája. A dolog nehézsége az, hogy ilyenkor mindegyik fél egyoldalúan tekint a problémára, nem próbálja megérteni a másik álláspontját. Sőt valójában nem is kíváncsi arra, mit mond a partnere. Lehet, hogy egy apróságon kapnak össze, ami végül oda vezet, hogy az összes vélt vagy valós régi sérelmet rázúdítják egymásra. Hasznos, ha kiadjuk magunkból, ami bánt, de ha nem törekszünk a kétoldalú beszélgetésre, az ritkán vezet eredményre.

Hogy a vita során ne tévedjünk be ebbe a zsákutcába, már az elején észnél kell lenni. A kulcs a figyelmes hallgatás: bármennyire is nehéz, erőltessünk türelmet magunkra, és hallgassuk végig a másikat! Alkalmazhatjuk az úgynevezett tükörtechnikát is: ha a másik mond valamit, ismételjük meg a szavait: „Minden délután én tanulok a gyerekkel, te soha nem segítesz!” – erre az érvre válaszoljunk például így: „Szóval zavar, hogy mindig neked kell kikérdezni a leckét?” Ez a módszer enyhíti a vita hevét, segít összefoglalni a problémát, és kifejezi, hogy odafigyelünk a másikra. 

Emlékezetháború

A vita hevében gyakran rángatunk elő tényeket, eseményeket a múltból. „De hát te mondtad, hogy ezt akarod!” „Én nem ezt mondtam!” – hangzik el gyakran ez a párbeszéd. Ha engedjük, hogy a veszekedés hasonló szócsatába torkolljon, csak terméketlen vádaskodássá fajul. Emlékezetünk tévedhet: gyakran csak az akkori érzéseinkre emlékszünk, nem pedig a pontosan kimondott szavakra.

Ahelyett, hogy hazug disznónak bélyegezzük a másikat, fogadjuk el, hogy a fejünkhöz vágott dolgok azt jelentik, párunk valóban másképp emlékszik egy korábbi eseményre. Tegyük fel magunknak a kérdést: valóban olyan fontos, hogy szóról szóra mi hangzott el akkor? Inkább mondjuk azt: „Nem emlékszem már, pontosan mit mondtam, de arra akartam kilyukadni, hogy…” – így esély van rá, hogy a másik is így tesz, és a valóban lényeges dolgokról kezdünk beszélgetni.

Őszintén az érzésekről

A tények felemlegetése mellett fontos, hogy őszintén beszéljünk arról, miként érezzük magunkat miattuk. Így lehetőséget adunk a másiknak, hogy átérezze és megértse az érzéseinket. Az tehát nem elég, hogy a párunk fejéhez vágjuk: „Elegem van belőle, hogy állandóan dolgozol, amikor meg van egy kis szabadidőd, lelépsz a haverokkal!” Tegyük hozzá azt is: „Olyan kevés időnk van így is egymásra; félek, hogy eltávolodunk egymástól…” Ellenkező esetben a másik megvádolva és sarokba szorítva érzi magát, ami azonnali hárításra és ellentámadásra készteti. Ha őszintén, alaposan át tudjuk beszélni a problémát, közelebb jutunk egymás megértéséhez.

Ne halogassuk a végét!

Ha a veszekedés csúcspontján úgy érezzük, mindjárt szétrobban a fejünk, emiatt elrohanunk, azt a másik sértőnek és megalázónak érezheti. Ami nem feltétlenül baj, csakhogy ezzel sem a vitát nem zárjuk le, sem a probléma nem oldódik meg. Ilyenkor inkább mondjuk ki: „Most képtelen vagyok erről tovább beszélni, utálok veled veszekedni” – és hagyjuk magára. Fontos, hogy ez az elvonulás ne tartson néhány óránál tovább, ennyi elegendő az érzelmek lecsillapodásához. Miután kiengedjük a gőzt, üljünk le újra, és beszéljük meg – immár higgadtan – a problémát. Jó eséllyel sikerül kompromisszumra jutni.

Ezeket a szavakat kerüljük:

Sértések: „idióta”, „bunkó”, „érzéketlen” – kerüljük a hasonló szidalmakat, amelyek fájdalmasan érintik a másik önbecsülését, és megalázzák a partnert. Az építő vita célja nem a másik földbe döngölése, hanem a problémák megoldása.

Általánosítás: „Te soha…”, „Te mindig…” – hajlamosak vagyunk könnyen dobálózni ezekkel a szavakkal. Ez azt jelenti, hogy a jó pillanatokra nem akarunk emlékezni, és nem értékeljük a másik jó tulajdonságait és erőfeszítéseit. Pedig bizonyára ezekből is akad bőven.

Minősítés: „Olyan vagy, mint az anyád!”, „Hisztis és elviselhetetlen vagy!” – az ilyen kijelentések úgy hatnak, mint egy-egy késdöfés, de valójában nincs mit mondani rájuk. A vádaskodás helyett inkább azt mondjuk el, amit érzünk: „Nagyon zavar, hogy kinevetsz mások előtt, ha társaságban ­vagyunk, ilyenkor úgy érzem, egyedül maradtam.”