Emlékszel Dwayne Johnson legcikibb filmjére? Összegyűjtöttük a legborzalmasabbakat

A Fogtündér valahol Dwayne Johnson mélypontja volt színészként. Értjük... izmos és fogtündér ruhában flangál és ez a képzavar hihetetlenül vicces... alig több, mint két percig. Nos, a film több mint másfél órán át húzza ezt a szuper poént, egy igazán kiszámítható történetben, ami Stephen Merchant kellemetlen karakterétől minőségében csak még lejjebb került. Dwayne Johnson humorának jelentős része épít arra, hogy ő mennyire kemény és néha az az érzésünk van, hogy emögött más igazából nincs is. Nehéz is bizonyítania, hisz saját bevallása szerint Hollywood sorolta be ebbe az egysíkú zsánerkeretbe. Ez néhol szórakoztató, mint a borzalmát felvállaló újabb Halálos iramban-filmek, vagy a Jumanji epizódok esetében, máskor viszont szórakoztató és kellemetlen egyszerre. Persze, nehéz őt elítélnünk, mert valahogy mégis Hollywood egyik leggazdagabb színészévé küzdötte fel magát... de csendben mégis mosolyoghatunk rajta.

Dwayne Johnson már az első filmjénél bebetonozta magát a sziklaagyú szerepébe

A Skorpiókirály volt Dwayne Johnson első szerepe hivatalos színészként, bár pankrátorként is inkább valami ilyesmi volt a kilencvenes években. Igaz, a filmet megelőzte egy igazán mókás CGI cameo A múmia visszatér című film végén, ahol a Szikla kinézetének félreismerhetetlen jegyeit vették át a kidurranó felsőtesttől és szögletes állkapcson át a macsó arckifejezésig. A megvalósítás már az akkori sztenderdek szerint is nevetséges volt, de a Universal Pictures mégis látott benne annyi fantáziát, hogy saját filmet adjon Johnson karakterének, immár az ő főszereplésével. A gyenge CGI, az egyszerű bosszútörténet és a B-kategóriás jellege miatt a film inkább nosztalgikus trashként él tovább. Lehet jobb, ha Brendan Fraser filmjeinél maradunk.

Lehetett volna hosszabb az a bizonyos jelenet a Doomban

Videójátékokat filmre vinni mindig egy kockázatos lépés, mert a játékok szabad történetvezetése nem működik úgy filmvásznon, mint a monitoron. Emiatt szinte minden a rendező vízióján múlik, hogy sikerül-e legalább hangulatában elkapnia valami nagyon fontos esszenciát az alapanyagból. Nos, Andrzej Bartkowiak nem remekelt ebben a feladatban, amikor a Doomot próbálta filmre vinni. Dwayne Johnson komoran, érzelemmentesen hozza a katonás keményfiút, ami önmagában még működhetne, de a film lapos karakterei, kínos párbeszédei és következetlen hangvétele miatt az egész inkább akaratlanul válik nevetségessé. Egyetlen menő jelenet volt benne, az eredeti játékokat imitáló belső nézetes részlet, ami fontos része volt a marketingkampánynak és alig tartott pár percig. Igaz, 2019-ben készült egy ennél is csúfosabb Doom: Annihilation is, ami szintén külön cikket érdemelne.

Herkulesként képtelenség volt komolyan venni

A Herkules megpróbálta egyfajta realista megközelítésben újraértelmezni a legendát, de végül se igazi fantasy, se egy jobbfajta történelmi kalandfilm nem lett belőle végül. Bár Johnson fizikailag tökéletes választás lenne a szerepre, a baj csak annyi, hogy itt már papíron rosszul működött az ötlet: a mitológiától elszakadva visszafejtik a hősi karaktert egy halandó zsoldossá, kivéve belőle minden misztikumot. A film túlságosan komolyan veszi magát, miközben a történet sablonos, a dráma erőtlen, a nagynak szánt pillanatok pedig gyakran akaratlanul is parodisztikusan hatnak. Mindezt úgy akarták eladni, hogy Johnson kidolgozott mellkasa hamarabb kiszúrta a szemünket, mint a személyiség, ami mögötte van — emiatt sokan Hollywood egyik legnagyobb lehúzásának vélik a filmet, ahol a színész jelenlétének kellett volna teljesíteni a kasszáknál, miközben minden mást kispóroltak.