Csak az orkán erejű szél, vagy a szakadó eső tántorítja el Kiss Lászlót és barátait a lábtengózástól.
Kedden és csütörtökön mindig tengó van. Nincs kifogás, mellébeszélés, jó húsz éve rendre összegyűlik az összeszokott kis társaság a százhalombattai teniszpályán, és izzadva, szenvedve, de boldogan nyomják. Télen, nyáron hajnali fél hattól háromnegyed hétig. S az elmúlt két évtized a bizonyság rá, hogy ezt nem lehet megunni.
– Orvosi tanácsra kezdtem tengózni – mondta Kiss László, az úszóválogatott 74 éves szövetségi kapitánya. – Olyan jó húsz éve kezdett fájni a térdem, és azt tanácsolták, jobb, ha óvatosan, de terhelem a lábam. Megfogadtam a tanácsot, így azóta is együtt van a hozzám hasonló hetvenkedő battai „fiatalokból” álló csapat, akikkel jórészt másik nagy szenvedélyem, a horgászás hozott össze.
A kapitány azonban időről időre hiányzik. Igazoltan, hiszen a világversenyek, edzőtáborozások alkalmával ott a helye az úszók mellett. De legalább jobban élvezi a játékot a visszatérés után.
– Évtizedek óta hajnali négykor kelek, szóval a fél hatos kezdés ideális. S bátran mondhatom, a tengó is olyan, mint a futball, több mint játék. Halálosan komolyan veszi mindegyikünk, egy-egy hosszabb labdamenet öldöklő küzdelmet hoz, elvégre senki sem szeret veszíteni. Ezzel a hozzáállással mindenki győztesnek mondhatja magát.
