2011. 06. 16.
Betonfülke zuhanyzók nejlonfüggönnyel, zuhanyrózsa nélküli cső, pókhálószerű hálóingek, mogorva nővérek, ajtócsapkodás. Álmodó, aki korábban már megosztotta szülései történetét a Bezzeganyán, most kicsit részletesebben számol be egy Veszprém megyei kórház szülészetéről, ahol az átélt élmények hatására úgy döntött, mégsem szül még egy gyereket. Te is megosztanád tapasztalataid a kórházról, ahol szültél? Küldd el nekünk a
[email protected] címre.
Az első gyerekemmel szülés előtt benn voltam három hétig a kórházban. Ez alatt egy hatfős kórteremben voltam elszállásolva, és jöttek-mentek mellettem a szülő nők: bejöttek nagy pocakkal és távoztak babával. Rengeteg születést, anya- és babasorsot kísérhettem végig a sajátom mellett. Láttam, hogy a személyzet hozzáállása és a körülmények hogyan készítik ki a többieket és engem is.
Először a felszerelésről. A zuhanyzó pár mosdókagylóból, és három darab nejlonfüggönnyel ellátott betonfülkéből állt. Csempe sehol. Mindhárom zuhanyzó a fejed fölött rögzített kifolyóval, melyen nem volt rózsa, csak a cső. Nem részletezem, hogyan lehet ezzel „alvázat” mosni.
A folyosón volt egy mérleg. Amolyan boltban kapható párezer forintos szobamérleg, analóg. Két 10 másodperc szünettel történő ráállással mért nekem 15 kiló különbséget. (Két év múlva a második gyereknél ugyanezt a mérleget találtam ott.)
A szülőszéknél a lélegeztetőkészülék vezetéke lyukas volt. A hálóingek némelyike olyan volt, mint a pókháló, a gyerekcuccok szintén, de legalább tiszták. Viszont semmi sajátot nem lehetett viselni sem a nőknek, sem a babáknak.
A kaja borzalmas. Ettetek már sózott tejlevest? Minden nap volt tea, és vasárnaponként tejeskávé. Teából hoztak egy ízesített nagybödönt, meg két üreset. Az ízesítettet a főnővér mindig berakta a két ízesítetlen mögé a falhoz, és alig lehetett hozzáférni, hogy mindenki a másikat igya, bár azt csak a diétásoknak kellett volna. Aki mégis átnyúlt, hogy a másikból merjen magának, arra csúnyán néztek.
Ha valaki átment egy másik kórterembe beszélgetni, azt visszazavarták az ágyára. Kimenni elvileg nem lehetett. Én a harmadik héten leszöktem a földszintre fodrászhoz, hogy megmosassam a hajam, mert odabenn abban a zuhanyzóban ekkora pocakkal képtelenség volt elrendezni egy derékig érő adagot.
Reggel fél hatkor hozták a lázmérőt. Hatkor hozták az első szoptatásra a babákat, és az utolsó az este kilenckor volt, tízkor vitték el őket. Eddig aludni képtelenség volt. Innentől már csak a szennyeskocsik, a hordágyak zörögtek a folyosón, meg az ajtókat csapkodták, és a csengőt nyomták. És a dokim azt mondta, hogy jó nekem, mert itt pihenhetek.
De ezek még nem is voltak annyira kiakasztóak, mint a lekezelő bánásmód. (Bár a szobába visszazavargatás már ennek része.) Egyik asszonyt a szobában állandóan azzal riogatták, hogy ha nem szopik eleget a gyerek, akkor nem mehetnek haza. De azt nem voltak hajlandók megmondani neki, hogy mennyit szopott, mert arra ők nem érnek rá. Volt a folyosón egy mérleg, ahová a roooming-in szobákból vihették mérni a babákat, akik ott voltak, de neki nem jutott ilyen szoba.
Ez alatt az idő alatt szült ott a higiéniás főorvos lánya. Ezalatt az idő alatt a szoptatások előtt kötelező volt minden nőnek fertőtleníteni a kezét. Ez abból állt, hogy egy lavórral körbejárt az X szobán egy nővérke, amiben valami szappanos víz volt, és mindenkinek meg kellett abban mosnia a kezét. Előtte ilyen nem volt, amint a csaj távozott, a lavór eltűnt. De egy anyuka közben érkezett, és csak az új szokást ismerte, és kérdezte következő szoptatáskor, hogy hol a lavór. Úgy néztek rá, mint egy csótányra. „Minek az?”
Nekem jutott. Bejött a csecsemős, egyszer megmutatta, hogyan kell tisztába rakni a gyereket, és ennyi volt a szaksegítség. Azt, hogy a gyerek oltást kapott, csak abból tudtam meg, hogy pár nap múlva az egyik nővérke még egyszer be akarta neki adni, mire a másik szólt, hogy már megkapta. A harmadik napon a gyerek rosszul lett. Én nem láttam sárgának, de nem volt hajlandó szopni, de az arckifejezésén látszott, hogy szenved valamitől. Viszont nem sírt. (Előző napokban üvöltött, mint egy tigris.). Ez a háromórás szoptatásnál történt. Szóltam, hogy valami gond van. Annyi volt a válasz, hogy „miért nem szoptatta meg?” Ezen kívül semmit nem mondtak, kérdeztek, közöltek.
Másnap reggel mentem a gyerekért, amikor el lehet őket vinni. Át kell menni egy másik folyosóra, ott vannak kis kocsikban egymás mellett, és minden anya eltolja a sajátját. Na, én nem találtam ott az enyémet. Erre a nővérke elém nyom egy kocsit, amiben egy teljesen bekötözött fejű baba fekszik. „Ez a magáé.” A hangjában ott volt a szemrehányás, hogy hogyhogy nem ismertem meg a gyereket így is. Én megláttam a kötést, és majd elájultam az ijedtségtől. Magától nem közölte, mért van a gyerek fején, nekem kellett rákérdezni, hogy mégis mi történt. Kiderült, a gyerek tényleg rosszul volt előző nap, éjjel infúzióra került a sárgaság miatt.
Negyedik nap megint megkaptam a délutáni mosdatás után, és amikor megsimogattam, ragadt a feje. Megint nem mondtak semmit, de amikor jeleztem, hogy valami van a fején, közölték, hogy ultrahangon volt. Ezt miért nem mosdatás előtt, és ha már utána, akkor nem lehetne letörölni a trutyit? Csak a zárójelentésből derült ki, hogy találtak is valamit azon az ultrahangon, nekem nem mondták el.
Egyik nap hozta a gyereket újra a nővérke. Egyik kezében a gyerek hóna alá csapva, másikban egy törlőkendő. A gyerek már jól volt, megint üvöltött, mint a sakál. A nővérke egy lépésre az ágyamtól elejtette a törlőkendőt. Mit tett? Odaadta nekem a gyereket? Egyetlen mozdulat lett volna. Nem. Ő a gyerekkel a fél kezén hajolt le a kendőért, úgy, hogy közben a gyerek szó szerint fejjel lefelé lógott, és kapálózott. Azt vártam, mikor esik le.
A második szülésnél annyi vért vesztettem, hogy már a harmadik napon is szédültem, amikor felálltam, és még egy hét múlva is csak vánszorogni tudtam a varratoktól. A nővérpulttal szembeni egyágyas megfigyelőszobába kerültem. Állandóan nyitva volt az ajtaja, és mindenki, aki elhaladt, oda kukucskált be. Így kellett nekem kikászálódnom az ágyból, meg vissza, lábbal az ajtó felé (mindenem látszott). A csecsemősök piszkáltak, hogy miért nem kérem ki a gyereket, a dokim meg szinte megtiltotta, mert nem vagyok hozzá elég erős. Széken ülni nem tudtam, oldalra fordulni az ágyban szintén nem. A gyereket hanyatt fekve kellett szoptatnom, de őt szerencsére ez nem zavarta, azóta is nagyon jó evő.
Hétvégén kihalt az osztály, mármint a személyzet, különben teltház volt. A gyerekek kinn a szobákban, egy darab nővér néha arra járt, de ő is a másik folyosón segédkezett a szülészeten. Minket meg, négy anyát átrendeltek szintén a másik folyosóra, hogy majd egy doki megvizsgál. Kérdeztük, hogy és a gyerekekkel mi lesz? Ne akadékoskodjunk, a doktor úr vár, nem ér rá, pár perc alatt nem lesz a gyerekkel semmi. Egy órát vártunk egy zárt ajtó előtt a folyosón a dokira. Én azt sem tudom, hogy bírtam ki ezt az egy órát. A gyerekek közben totál egyedül a másik folyosón. Hol, az egyikünk, hol a másikunk „szaladt” vissza megnézni őket.
Alig vártam, hogy kikerüljek onnan, és megfogadtam, hogy ha valamiért még egyszer teherbe esnék, akkor bárhol máshol, de ott nem szülök. De, noha eredetileg három gyereket akartunk, az átélt „élmények” hatására maradtunk a kettőnél.
Álmodó
