Sírva idézte fel Kálloy Molnár Péter özvegye, ezek voltak az utolsó pillanatok

Ebben a helyzetben ő egy nagyon kiszolgáltatott ember volt, mint mindegyikünk. Kétségbe esett nyilván. Ha valakinek felmutatják, hogy mennyire véges, az rettentő nagy és szerintem feldolgozhatatlan fájdalom. Volt pillanat, amikor azon gondolkodtunk Pecával, hogy lehet, hogy amikor valaki megtudja a halálos ítéletét – és most azt tegyük is félre, hogy jogos vagy jogtalan – , akkor így: "Holnap? Lehet", és akkor eltelt a holnap, és várta a következő napot, hogy "És ma? Nem-nem... És ma? Nem-nem", de közben ott van a halálos ítéleted. És ez valami ilyen érzés, hogy nem adhatod föl, de közben ez egy tény 

Van egy nagyon-nagyon kedves ismerősöm, talán mondhatom, hogy barátom, akinek a tudásában hiszek, hogy ő tud a lelkekkel beszélni. Mielőtt hétfő reggel bementem a kórházba, felhívtam őt telefonon, hogy megkérdezzem, mit szeretne Péter lelke. Visszahívott, és mondta, hogy szeretne elmenni, eljött az idő. Bementem a kórházba Szofival, a kislányommal, de aznap reggel még nem hittük el, hogy ilyen történik. A fiam még iskolába ment, és a kórházban szóltak, hogy próbáljunk meg úgy bemenni, próbáljunk meg elbúcsúzni. És akkor... Akkor elbúcsúzik az ember

A kórházi búcsú nem olyan, mint a vonatnál, hogy így integetsz, meg akkor nem mondhatod azt, hogy "vigyázz magadra". Azt mondhatod, "jó utat". Azt tudtam csak mondani, hogy "ha menned kell, nyugodtan menj el". És elment... Megvárta Pistit, a fiamat, hogy az iskolából megérkezzen. Megvárta, és akkor ment el