„A csend sosem üres, tele van válaszokkal” - történet az El Camino ösvényeiről

A Fanny magazin újságírója felidézte, van egy mondás az El Caminóról: „Elmentem válaszokat keresni, és az út megváltoztatta a kérdéseimet.” Mutatjuk a teljes beszámolót!

Amikor elhatároztam, hogy belevágok életem legnagyobb kihívásába, még csak legyintettem erre a szállóigére. Saint-Jean-Pied-de-Port-ban már éreztem, hogy valami megmozdult bennem, de igazán csak 34 nappal később értettem meg a jelentését, amikor egy dombtetőről először pillantottam meg magam előtt a Santiago de Compostela-i katedrális tornyait. 

El Camino: Tudtam, most vagy soha!

Az elhatározás akkor talál ránk, amikor készen állunk. Nagy igazság ez, hiszen először tizenévesen hallottam a világ legismertebb zarándoklatáról, és már akkor megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem iránta. Az évek során egyre több könyvet és cikket olvastam róla, a vágy pedig mit sem kopott bennem. Persze ahogyan az lenni szokott, amikor igazán nagy fába vágnánk a fejszénket, én is kifogásokat kerestem, és meggyőztem magamat, miért nincs elég időm vagy anyagi lehetőségem arra, hogy elinduljak. Hat évvel ezelőtt aztán megismertem a kedvesemet. Máig emlékszem, mekkora hatással volt rám, amikor arról mesélt, milyen kivételes élmény volt számára peregrinóként Franciaországból elindulni, majd átszelni Spanyolországot, és mennyire megváltoztatta az egész életét. Első kézből hallani a történetét hatalmas erőt adott, a terv mégis visszakerült a fiók mélyére. Egészen három évvel ezelőttig, amikor egy reggel úgy ébredtem: most, vagy soha!

Egyedül, de sohasem magányosan

Sokan vallási okokból döntenek úgy, hogy túrabakancsot húznak, én inkább a múlt sebeit, a szüleim elvesztését és olyan emberi kapcsolatok befejeztét szerettem volna kigyalogolni magamból, amik hosszú évek óta mázsás súlyként nehezedtek a vállamra, közben pedig rátalálni arra az ösvényre, amelyet nekem szánt a sors. Nem könnyű szavakba önteni, milyen az El Camino, de engedjék meg, hogy megpróbáljam. Megszámlálhatatlan rejtett kisváros, ahol megállt az idő és megérintett a történelem. Megannyi lélegzetelállító templom és meghitt mise, amelyek a nyomás kényszere nélkül csempésztek hitet az életembe. Az összetartozás érzése – a zarándoktársaim végtelen szeretete, a helyiek fogadtatása és támogatása, az embert próbáló napokon is erőt adott. Az erdők csendje, a puszták békéje, a semmi máshoz nem hasonlítható napfelkelték, a hegytetőkről elém táruló panoráma, pedig könnyeket csaltak a szemembe. Az egyedüllét gyógyító ereje és a közösséghez tartozás: az út, amit egyedül jártam végig, de sohasem magányosan. Kultúrákon és földrészeken átívelő elképesztő emberi találkozások, csodálatos közös hallgatások, mély beszélgetések, végtelen tisztelet, őszinte ölelések. Énekeltem hangosan az erdőben, sírtam tiszta szívemből, nevettem önfeledten, meghatódtam és elszorult a szívem – néha mindezt egyszerre.

Az apró csodákból minden napra jut

Ez a kicsit több, mint egy hónap olyan felejthetetlen és meghatározó élményekkel gazdagított, amik megtanítottak arra, hogy nyitott szívvel kell élnem ahhoz, hogy ezek elérhessenek. Ilyen volt a találkozás a 84 éves japán zarándoktárssal, aki elmesélte, hogy már hetedjére járja végig az utat; volt, hogy a feleségével vagy éppen a gyermekeivel taposta Spanyolország ösvényeit. Este egy asztalhoz keveredve vele kiderült, hogy szájharmonikázik, és mikor elmeséltem neki, honnan érkeztem, eljátszotta nekem „A tavaszi szél vizet áraszt” című dalt. Egy másik felejthetetlen élmény egy brazil zarándoktársammal való találkozás, akivel egyetlen szót sem váltottam heteken át, de az őszinte mosolya, amivel minden nap fogadott, olyan volt, mint egy hosszú, meleg ölelés. Végül, mintha megéreztük volna az utolsó 100 kilométerre ráfordulva, hogy talán sosem látjuk többet egymást, egy este apró levelet hagytam az ágyán, amiben megköszöntem a szótlan társaságát, ő pedig másnap hajnalban odalépett mellém és tört angolsággal elmondta, mennyit jelent számára, hogy találkoztunk, és hány nehéz pillanaton segítette át, hogy látott maga előtt a hegyek között. Felbecsülhetetlen értékként őrzöm az érzést, hogy vannak olyan ismeretlen ismerősök a világon, akikkel találkoznunk kell, mert közünk van egymáshoz. 

Mosolyogva emlékszem vissza arra is, hogy a rend éber őrei minden zarándokot megállítottak és biztosítottak minket a feltétlen támogatásukról, kis kártyát adtak nekünk a helyi rendőrség számával és azt mondták, bármikor hívhatjuk őket, ha eltévednénk, vagy a szabadban érne minket az éjjel. Ilyen szívmelengető pillanat volt találkozni a burladai autóssal is, aki látván, hogy egy kicsit eltévedtem a nagyvárosban, dudálva mutatta nekem a helyes irányt. Vagy a szerda délelőtti bikafuttatás Vianában, amibe a zarándoktársaimat is bevonták a helyiek, és a horvát peregrino, aki a testvére hamvait hozta magával, hogy menet közben elszórja őket, néhány percre egy felszabadult gyermekké válhatott a kisváros utcáin. Az erdő közepén a semmiből felbukkanó gitáros fiút sem feledem soha, vagy éppen a rezes banda indulóját napnyugtakor egy akkora faluban, ami a tenyeremben is elfér. Ahogy a privát istentisztelet sem, amit az albergénk papja csak a mi tiszteletünkre, nekünk tartott meg, ahogy az apácák különleges áldását sem a helyi templomban, miközben az egyikük még gitárt is ragadott és együtt énekelte velünk a Guantanamerát. Hát ilyen az El Camino: váratlan találkozások, apró csodák és életre szóló pillanatok sora; olyan élmény, amelyet legszívesebben mindenkinek receptre írnék fel.

Megtanultam nemet mondani

A rengeteg pozitív tapasztalat, az önzetlen gesztusok és az emberi kapcsolódások ereje lassan, szinte észrevétlenül formálta át a gondolkodásomat, és mindazt, ahogyan önmagamra, másokra és a világra tekintek. Zarándoklatom során végigkísért a figyelmesség, az empátia és a szeretet. Néhány nap után már nem számított a hátizsákom súlya, és sokszor az sem, hogy aznap 15 vagy 35 kilométert tettem meg. Elsajátítottam a lábujjhegyen történő hálózsák-hajtogatás művészetét, hogy hajnalban ne ébresszem fel a többieket, és megtanultam nevetni azon is, ha valaki mellettem egész éjjel fülsiketítően horkolt. Egy idő után már az sem volt fontos, van-e meleg víz a szálláson, vagy megszáradt-e reggelre a zoknim. A hátizsákom egyszerre lett üzenőfal, ruhaszárító és az egész világom. Idővel elfogadtam, hogy itt mindenki a maga módján járja végig azt a közel 800 kilométert. Van, aki előreküldi a csomagját, néha taxiba ül és inkább turistaként halad tovább. Mások idős házaspárként, egymás kezét fogva teszik meg a távot, és vannak olyanok is, akik elhunyt szerettük emléke előtt tisztelegve indulnak útnak. Nem ugyanonnan érkezünk, nem ugyanúgy haladunk, és nem is ugyanazt keressük. Azt hiszem, mindenki más tanulságokkal tér haza Santiago de Compostelából. Nekem sok minden mellett azt tanította a zarándoklás, hogy beszéljek kevesebbet, és hallgassak többet. Hogy tiszteljem önmagamat. Hogy jogom van nemet mondani. Hogy higgyek magamban, az emberekben és merjek bízni. Hogy ne mindig a tegnap fájdalmában vagy a holnap félelmében éljek, hanem abban a pillanatban, amely éppen megadatott. Hogy az élet szép. A legnagyobb ajándék pedig, amit kaptam az El Caminótól, hogy azt az elviselhetetlenül nehéznek tűnő zsákot, ami bánattal telt meg az évek alatt, az út során magam mögött hagyhattam.

Hogyan készüljünk fel?

Az El Camino nem verseny, hanem egy testi-lelki utazás, ezért is fontosak az előkészületek. Érdemes kényelmes, már betört túracipővel indulni, és csak a legszükségesebbeket bepakolni: könnyű hátizsákot, palackot, esőkabátot, alapvető ruházatot és egy kis elsősegélycsomagot. A tapasztalt zarándokok szerint a kevesebb több. Indulás előtt érdemes megtervezni a napi távokat, amiben a regisztrációnál minden zarándok kap segítséget, illetve lefoglalni az első szállást, és beszerezni a zarándokútlevelet, vagyis a credencialt is. Ezt már indulás előtt ki lehet váltani, akár Magyarországon is, de sokan a kezdőállomáson szerzik be. Ez az út során pecsétekkel igazolja, hogy ki merre járt, és ezzel lehet kedvezményes zarándokszállásokon megpihenni. A Santiago-i oklevélhez az utolsó 100 kilométer teljesítése szükséges, ekkor naponta legalább két pecsétet kell gyűjteni.A legfontosabb felszerelés azonban nem a hátizsákban van. A türelem, nyitottság és kíváncsiság nélkül nehéz igazán átélni az út különleges hangulatát.

• Válasszuk ki, hogy merre indulnánk

A Szent Jakab-út klasszikusának számító Camino Francés a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Portból indul, majd a Pireneusokon átkelve vezet végig Észak-Spanyolországon egészen Santiago de Composteláig a közel 800 kilométeres út, amelyet évente tízezrek járnak végig. Ám Spanyolországban és a környező országokban számos Szent Jakab-útvonal közül választhatnak az útrakelők. A portugál út Lisszabonból vagy Portóból vezet Santiago felé, a Camino Primitivo pedig az egyik legrégebbi, Oviedóból induló ösvény. Népszerű még az Északi út, az Ezüst-út és az Angol-út is. Mindegyik más tájakat és élményeket kínál, de a cél ugyanaz: Santiago de Compostela.

• Kihagyhatatlan elem minden zarándoknak

A fésűkagyló az El Camino legismertebb jelképe, amelyet szinte minden peregrino a hátizsákján visel. Már évszázadok óta a Szent Jakab-út szimbóluma, ami magába foglalja a zarándoklatot, az összetartozást és azt, hogy minden út végül ugyanahhoz a célhoz vezet. A kagylót Spanyolországban szinte bárhol beszerezhetjük, és sokan emlékként hazaviszik a hosszú út után.

A végső megérkezés

A legtöbb zarándok számára Santiago de Compostela katedrálisa jelenti a megérkezést. A templomban minden zarándokot különleges látvány fogad: a híres Botafumeiro, vagyis az óriási füstölő, amelynek felszálló tömjénfüstje a megtisztulást és a lelki megújulást jelképezi. A hagyomány szerint a füst a zarándokok út közben szerzett terheit is jelképesen magával viszi. Sokan azonban nem állnak meg a katedrálisnál, hanem továbbindulnak az Atlanti-óceán partjához, Finisterrébe vagy Muxíába, amelyeket régen a „világ végének” tartottak. Van, aki a régi cipőjétől, ruhájától vagy a zarándokbotjától búcsúzik el itt, jelképesen maga mögött hagyva az út nehézségeit és egy új kezdetet ünnepelve.