Cápák között merülve – Zsombor Attila elképesztő búvársztorijai a Vörös-tengertől Thaiföldig

Egy búvártúra sokak számára a nyaralás egyik legkülönlegesebb formája: egyszerre kaland, természetközeli élmény és kihívás. A mélyben azonban egészen más törvények uralkodnak, mint a felszínen, ezért minden merülés komoly felkészülést és tapasztalatot igényel. Aki igazán különleges helyekre szeretne eljutni, annak nemcsak jó felszerelésre, hanem megbízható vezetőre is szüksége van.

Ilyen egy igazi búvártúra

Zsombor Attila búvároktató és túraszervező évek óta visz csoportokat a világ legismertebb merülőhelyeire. Több ezer merülés áll mögötte, és olyan helyeken szervez túrákat, ahol a tengeri élővilág egészen lenyűgöző arcát mutatja. A Vörös-tenger zátonyaitól a délkelet-ázsiai merülőhelyekig számos búvártúrát vezetett már.

A búvárok számára ezek az utak nem egyszerű kirándulások, hanem többnapos tengeri szafarik, ahol a hajó az otthon és a bázis is egyben. A merülések során gyakran találkoznak cápákkal, mantákkal vagy hatalmas korallzátonyokkal. Néha pedig váratlan helyzetek is adódnak, amelyek próbára teszik a tapasztalatot és a hidegvért. Attila történeteiből azonban kiderül: a mélység világa nemcsak veszélyeket, hanem életre szóló pillanatokat is tartogat.

Melyek azok a visszatérő bázisok, ahová a leggyakrabban szervezel utakat, és mi az a rejtett drágakő a világban, ahol már jártál, de még kevesen ismerik?

Alapesetben főleg Egyiptomba szervezek utakat, hiszen ott éltem több mint tíz évig, így a helyismeret és a kapcsolatok is megvannak. Emellett jártam Délkelet-Ázsiában és Afrikában is, például Kenyában, Szingapúrban vagy Thaiföldön. Ha egy igazi „gyöngyszemet” kellene mondanom, akkor Thaiföldet említeném: vannak ott olyan eldugott zátonyok és merülőhelyek, ahová csak a helyismerettel rendelkező szervezők visznek csoportokat. De Thaiföldön az Andamán-tenger, például a Phi-Phi-szigetek környéke is jó. Ott forgatták A part című filmet is. Ma már sok a hajó, de a merülőhelyek világszinten is nagyon jók – még akkor is, ha a látótávolság néha gyengébb, mert sok az eső.

A személyes kedvencem egyértelműen a Vörös-tenger. Az eddigi tapasztalataim szerint ott a legszebb és legtisztább a víz, ahol valaha merültem. Azért különleges, mert folyók nem ömlenek bele, és alig esik eső. A hőmérséklete is stabil, ami ideális a koralloknak.

Hogy történik egy búvártúra megszervezése, és mi a legnehezebb feladat ilyenkor: a technikai biztonság megteremtése, vagy megtalálni az egyensúlyt a természet tisztelete és a turisták elvárásai között?

A szervezés alapvetően a kapcsolatokon és a helyismereten múlik. Először hajót kell találni, legénységet, majd ha már van egy kiépített infrastruktúra, akkor az adott szolgáltatóval kell egyeztetni. Ezután jön a csapat megszervezése, és a program kialakítása a búvárok tapasztalata és elvárásai szerint. Általában egyhetes búvárszafarikról beszélünk: kifutunk a kikötőből, és hat-hét napig kint élünk a tengeren.

Zátonyoknál horgonyzunk le, a szafarihajón alszunk, és onnan merülünk. A természet tisztelete általában nem jelent gondot. A búvárok többsége eleve azért jön, hogy nézelődjön és élvezze a tengeri világot. A szabályokat mindenki ismeri, aki pedig kevésbé tapasztalt, azt a csapat szellemisége gyorsan helyreigazítja.

Melyik volt a legemlékezetesebb, akár „terven kívüli” esemény egy merülés során, és hogyan sikerült ebből a legtöbbet kihozni?

Egy vörös-tengeri búvárszafarin történt, és több szempontból is emlékezetes volt. Több mint négyezer merülés után akkor láttam először mantát – hiába kerestem őket évekig a világ különböző „manta pointjain”. Először csak a fejét pillantottuk meg, aztán amikor a merülés után vártuk a csónakot, lenéztünk a vízbe, és láttuk, hogy két manta visszatért. Még volt levegőnk, úgyhogy gyorsan visszamerültünk, és két méteren belül úsztunk velük. A kisebb körülbelül négy méteres volt, a nagyobbnak négy és fél méteres fesztávolsága lehetett. Több mint 10 év várakozás után ez hatalmas élmény volt.

Ugyanezen a túrán egy hajnali merülésnél két pörölycápa is megjelent. A szürkületi zónában vadásztak, és egy ideig közelítettek a csapathoz. Ilyenkor az előírt eljárást követjük: a búvárok csoportba rendeződnek, függőleges helyzetben maradnak, sok buborékot engednek ki, és lassan emelkednek a felszín felé. A cápák végül harminc méter körül elvesztették az érdeklődésüket, és továbbálltak.

Egyszer két óceáni fehérfoltú cápa – a longimanus – kezdett el egymással harcolni egy zátonynál. Amikor két ilyen cápa közel van egymáshoz, megbolondulhatnak. Az egyik búvár vakuzva elindult feléjük a nyílt vízbe, én meg gyorsan visszarántottam a korallfalhoz. A cápák egyébként minden búvárt vonzanak. A legtöbb faj kiszámítható. Ha ismered a viselkedésüket, nagyjából olyanok, mint a kutyák: bizonyos jelekből látod, mikor „barátságosak” és mikor nem. Volt olyan helyzet is, amikor a hajótest egy sérülése miatt kezdett víz szivárogni a hajóba. Éjszaka vettük észre, hogy a jármű erősen dől, és az egyik propeller is leállt. Egy Zodiákkal – felfújható gumicsónak – nagy teljesítményű szivattyút hozattunk a partról, kiszivattyúztuk a vizet, ideiglenesen betömtük a sérülést, és végül saját erőből jutottunk vissza Hurghadába. Az ilyen helyzetek elég „melegek”, de szerencsére ritkák.

Milyen vizsgákra és nemzetközi minősítésekre van szüksége egy jelentkezőnek, ha veletek szeretne tartani egy haladóbb szintű búvárútra?

Haladóbb túrákra minimum haladó búvárminősítés szükséges. Ha például Egyiptom déli részére, a Brothers vagy a Daedalus zátonyokhoz megyünk, akkor legalább ötven igazolt merülést is kérünk. Van némi rugalmasság: ha valaki a hajón végzi el a haladó tanfolyamot, és közben megszerzi a szükséges merülésszámot, akkor csatlakozhat a túrához. Minden azonban a konkrét helyszíntől függ.

Például a Vörös-tenger északi részén, a Ras Mohammed Nemzeti Park környékén több híres roncsmerülést is szervezünk, köztük ott a világ egyik legismertebb roncsa, az SS Thistlegorm. Ide kezdő búvárokat nem viszünk, mert a roncsba való behatoláshoz speciális képesítés és tapasztalat kell. A merülések 30 méter körüli mélységben zajlanak, gyakran áramlással, ezért fontos a rutin. Fizikai szempontból nem kell élsportolónak lenni, de egy közepes erőnlét sokat segít. Előfordul, hogy áramlattal szemben kell úszni, vagy kötélhez kapaszkodva feljutni a hajóra.

Ha nem számítanának a határok és a költségek, hova szerveznéd meg a világ legkülönlegesebb merülését, és mitől lenne az a helyszín más, mint a többi?

Szudán déli része régóta bakancslistás hely számomra. Szudánban már jártam, de csak az északi részen; a déli területek sokkal kevésbé érintettek a turizmus által. A búvárszafarik általában Port Sudanból indulnak, és onnan mennek még délre. A régió földrajzilag is érdekes: közel van Eritrea, Etiópia, Dzsibuti, és nem túl messze Szomália sem. Régebben a kalózkodás is problémát jelentett, ezért ezek a területek sokáig nehezebben voltak elérhetők. Pont ez adja a különlegességét: kevés búvár jut el ide, így a zátonyok sokkal érintetlenebbek, mint a világ népszerűbb merülőhelyein. Búvárszempontból igazi „meseország”. A Vörös-tenger túloldala, Szaúd-Arábia is izgalmas, de ott például alkoholtilalom van a hajókon is – merülés után pedig sokan szeretnek meginni egy sört.

Nézd meg a videón is, milyen egy manta rájával úszni:

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: