"Tudom, hogy rosszul vagy, de gondolok rád" - kegyetlen harcot vívnak a rákbetegek családtagjai is

PUBLIKÁLÁS: 2026. április 19. 15:00

A daganatos betegségek elleni küzdelemben minden figyelem a páciensre irányul, ám a háttérben egy másik, csendes háború is zajlik. Keveset beszélünk róla, pedig a rákbetegek „láthatatlan” segítői, a családtagok és a közeli barátok, sokszor saját félelmeiket elnyomva, erejükön felül tartják a frontot a szerettük gyógyulásáért.

Vermes Krisztina

A szerző cikkei

A rák elleni küzdelemben mindenki a betegre figyel, de mi történik azokkal, akik a háttérben, csendben tartják a frontot? Kata, a kétgyermekes édesanya őszintén mesélt arról, mit élnek át a rákbetegek segítői, miért nehéz jól támogatni valakit a bajban és miért fontos, hogy a gyógyulás után rájuk is figyeljünk. Kimondjuk azokat, amiket akkor nem tudtunk, akár egy nagy beszélgetés közben.

Rákbetegek segítői: Katának a mellrák leküzdése alatt a családja segített a legtöbbet, de barátok is mellette álltak a harcban Fotó: beküldött

Rákbetegek „láthatatlan” segítői - Mi van az ő lelkükben?

Stáhly-Czunyi Kata mellrákkal küzdött meg hosszú hónapokon keresztül. Ő az az édesanya, aki betegségét felvállalva kiállt az emberek elé, videókat osztott meg, ezzel pedig többezer nőt segítve, "mankót" adott saját életük nehezebb időszakaiban. Most ő vetette fel ezt a gondolatébresztő témát legújabb videójában: gondoljunk a rákbetegek segítőire is a bajban.

Amikor egy családban valaki rákos lesz, mindenki a betegre figyel. De mi van azokkal, akik a háttérben küzdenek? Kata, a kétgyermekes édesanya most róluk beszél: a segítőkről, akik sokszor maguk is pánikban vannak, mégis tartaniuk kell a frontot. Mi a jó segítség? Miért tűnnek el barátok? És miért omlanak össze a hozzátartozók, amikor a beteg már jól van?

„Sokan nem tudnak mit kezdeni a helyzettel”

Kata szerint, egy súlyos betegség miatt sokszor falak emelkednek. A barátok egy része azért marad el, mert egyszerűen nem tudják, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek... Félnek, hogy „túl sokak” lesznek, vagy épp nem segítenek eleget.

Nagyon nehéz lavírozgatni az érzések között. Sokan nem tudnak mit kezdeni, meg nem tudnak mit kérdezni, nem tudják, hogyan segítsenek hatékonyan. Mindenki más. Van, akinek az is sok, ha ott vannak, mert egyedül akar maradni. Jó lenne erről nyíltan beszélni

- mondja Kata.

Aki segít, az elnyomja a saját félelmét

Kata saját tapasztalatairól mesélt. Arról, hogy a betegsége alatt, mekkora fizikai és mentális teher hárult a szűk környezetére is. A családtagok egy pillanatig sem haboztak: átvették a frontot és amiben tudtak, segítettek. Főként a gyerekek körüli teendőkben - ez aggasztotta Katát a legjobban -, hogy ő az ereje gyűjtésére és a kezelésekre koncentrálhasson.

Nekem ez volt a legkardinálisabb kérdés, hogy hogyan fogom csinálni a gyerekekkel a mindennapokat. Én ettől féltem már a legelején is, hogy mi lesz, amikor én kiesek abból, hogy hozom- viszem őket és játszózom velük. És egy pillanatig nem habozott senki. És vitték, hozták őket, játszótérre mentek, lent lehettek a mamákkal, és én meg arra fókuszálhattam, hogy akkor összeszedjem az erőmet, hogy aztán csatlakozhassak, ha meggyógyultam...

Kata számára az volt a legnehezebb, sokszor nem tudott a gyerekekkel játszani Fotó: beküldött

Most egy kicsit ő aggódik szeretteiért, akiket makacs vírusok támadtak meg.

Soha nem mutatták, hogy ők félnek, vagy pánikba estek. Azon gondolkoztam, hogy lehet-e ez az, hogy abban a 8-10 hónapban ők ezt elnyomták, és nem foglalkoztak vele és most van az, hogy ez így jön ki rajtuk, mert most szinte mindenki lebetegedett körülöttem

- mondta aggódva Kata.

Szerinte a segítők rengeteg energiát tesznek bele a folyamatba: bátorítanak, kísérnek és türelemmel viselik a beteg érzelmi ingadozásait, a dühkitörésektől az apátiáig. Ahogyan ezt nála is tették és ezzel segítettek talán a legtöbbet, hogy elviseltek tőle mindent. Közben pedig a barátok és családtagok is örlődnek, hogy mi lesz, ha nincs jól a szerettük, ha rosszabbul lesz, mi lesz ha nem sikerülnek a kezelések. Ezek kérdések pedig őket is felőrlik.

„Ne kérdezz, hozz egy tál ételt!”

A legnagyobb dilemmát a „szólj, ha bármi van” típusú mondatok okozzák. Kata őszintén kimondja: a beteg ilyenkor nem tud és nem akar feladatokat osztogatni. Az igazi segítő az, aki nem kérdez, hanem cselekszik.

Olyan nehéz ezzel másokat terhelni. Sokkal inkább arra tudnék bátorítani mindenkit, hogy inkább legyen konkrét a segítség. Például megjelennek egy tál étellel, egy jó húslevessel. Vagy akár úgy, hogy a bejárati ajtó előtt hagyják egy kis üzenettel. Vagy hívjanak fel egy boltból, hogy éppen itt vagyok, mit hozzak? És akkor nem érzik azt a betegek, hogy még ezzel is terhelnek valakit.

A "kis szivecskék” ereje

Kata szerint sokan azért nem mernek írni vagy hívni, mert tartanak tőle, hogy zavarják a beteget a nehéz napokon. Ő azonban úgy látja, hogy a „lábujjhegyen tipegés” helyett egy-egy kedves üzenet is hatalmas erőt adhat, még akkor is, ha nem várnak rá választ.

Olyan sokat tud adni egy-egy kedves üzenet is szerintem, csak ráírsz a másikra, hogy: most tudom, hogy rosszul vagy, de gondolok rád. Nem is kell, hogy felajánld, hogy hozol bármit, csak ez a 'gondolok rád'. Én szerintem az is tud adni sokat az embernek.

Kata saját tapasztalatból is tudja, milyen sokat jelentenek ezek a visszajelzések, hiszen a közösségi oldalán is rengeteg ilyen megerősítést kapott a követőitől, akik ismeretlenül is mellette álltak. Akár csak egyetlen szív emoji és tudta, hogy gondolnak rá, szorítanak érte.

Katának a sport rengeteget segített a gyógyulásban, családja ebben is támogatta Fotó: beküldött

Minden beteg más: Ne féljünk kérdezni!

A segítők számára a legnagyobb dilemmát sokszor a bizonytalanság okozza: vajon túl sok, amit tesznek, vagy éppen túl kevés? Szabad-e sírni a beteggel együtt? Kata szerint fontos felismerni, hogy nincs egyetlen tökéletes recept a segítségnyújtásra, mert minden ember és minden pillanat más.

Nagyon nehéz lavírozgatni az érzések között, hogy neked személy szerint éppen mi a jó. Van, aki ilyenkor inkább egyedül akar maradni, másnak pedig éppen arra van szüksége, hogy beszélhessen a betegségéről, vagy csak csendben fognák a kezét

- mondta az édesanya.

Kata szerint ahelyett, hogy találgatnánk vagy a saját félelmünk miatt elmaradnánk, a legegyszerűbb út az őszinte kommunikáció.

Szerintem az a jó segítség, ha megkérdezzük a másikat. Ki kell deríteni, hogy mire van szüksége, és akkor nem kell lábujjhegyen tipegni körülötte. Ne féljünk feltenni a kérdést, mert a válaszból rögtön kiderül, mi az, ami valóban segít.

Amikor véget érnek a kezelések, a környezet megkönnyebbül, de a beteg és a segítők számára ekkor jön a felismerés: a belső sebekkel is foglalkozni kell. Kata ezért döntött úgy, hogy onkopszichológushoz fordul.

Én nem gondolom, hogy ami mélyen nagyon nyomja a lelkemet, az úgy köthető magához, konkrétan a betegséghez, hanem már előtte is voltak olyan pakkok, amikkel valamit kezdenem kell. Csak ez most jobban kijött

- zárja gondolatait Kata.