"Nagyon sokan meghaltak a bánattól" - a svábok kitelepítése egy életre nyomot hagyott a családokon

PUBLIKÁLÁS: 2026. január 19. 18:10

A második világháború után családok ezreit szakították szét, amikor a győztes nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy a sváb lakosságot Németországba deportálják. És hogy miért döntöttek így? Csupán azért, mert németajkúak voltak, a háború után pedig eluralkodott egy kollektív németellenes hangulat. De hogy történt pontosan a kényszerkitelepítés? A 90 éves Teri néni és a 81 éves Annus néni testközelből élte meg.

Január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának és elűzésének emléknapja. Ez volt ugyanis az a nap, amikor a svábokkal teli vonatok kigurultak a budaörsi vasútállomásról és Németország felé vették az irányt. A vagonokban összezsúfolt embereknek fogalmuk sem volt, hogy hova tartanak, és arról sem, hogy mennyi időt fognak távol tölteni az otthonuktól. Azt mondták nekik, hogy Oroszországba viszik őket, ahol dolgozni fognak pár hónapot. Csak annyit tudtak, hogy menniük kell. Mára már egyre kevesebben vannak, akik még el tudják mesélni, hogy mit éltek át ezekben a fagyos téli hónapokban. Aki viszont még emlékszik, abban kivétel nélkül egyetért, hogy a kényszerkitelepítés egy be nem gyógyuló seb maradt a család történetében. Lapunknak a 90 éves Teri néni és a 81 éves Annus néni mesélt.

A győztes nagyhatalmak a potsdami konferencián döntöttek: végre kell hajtani a kényszerkitelepítést Kelet- és Közép-Európában. Hiába éltek a sváb családok generációk óta Magyarországon, hiába harcoltak a magyar seregben, menniük kellett
Fotó: Kuncze Magdolna / Fortepan

A németek háborús bűnei miatt kellett menniük

Etyekre az 1800-as években érkeztek a svábok, Mária Terézia betelepítési programjának idején. Ők honosították meg a szőlőművelés és a borászat alapjait, amiről a település a mai napig híres. Teri néni 1946-ban 10 éves volt. A család épp a fronton elesett katona édesapát gyászolta, amikor egy nap kikerült egy nevekkel teli lista a tanácsháza ajtajára - rajta jópár név a rokonságukból. De kik kerültek fel rá? Miért pont ők, és vajon mi fog történni velük? Ekkor még senki sem tudta.

Ha visszagondolok, igazából soha nem tudtuk meg az igazságot, hogy mi alapján döntöttek a családokról. Voltak szóbeszédek arról, hogy a tanácselnök választotta ki, hogy melyik család maradhat és melyik megy, de szerintem az összeírás lehetett az oka. Nem sokkal korábban ugyanis körbejártak és megkérdeztek minket, hogy magyarnak vagy németnek valljuk-e magukat. Mi azt mondtuk magunkról, hogy magyarok vagyunk, hiszen édesapám a magyar seregben szolgált

— emlékezett vissza Tornyai Ferencné, Teri néni.

Rokonai azonban azt mondták, hogy ők németek, ezért kerülhettek fel a listára. Aztán jött a hír, hogy sváb családokat visznek el a környékről. Az emberek elkezdtek faládákat csináltatni és pakolni, de végül a fenntartók minden családnak legfeljebb 40 kilós csomagot engedtek magukkal vinni.

Innen, Etyekről a biatorbágyi és a herceghalmi vasútállomásra szállították az embereket. A vonatok azonban nem indultak azonnal, Biatorbágyon két hetet várakoztak az emberek a januári hidegben. Édesanyám azt mesélte, hogy bablevest főzött, ceglédi kannába rakta és azzal mentek át a vasútállomásra, hogy legalább legyen mit enniük

— mesélte lapunknak Fülöp Annus néni, aki ekkoriban még csak kétéves volt, de családja elbeszélése alapján pontosan fel tudja idézni a történteket.

Heteken át vesztegeltek az otthonukból kitelepített emberek a vasútállomásokon. Senki nem tudta, hogy mi vár rájuk
Fotó: Kuncze Magdolna / Fortepan

A pár hónapos orosz vendégmunka helyett Németország, örökre

Annus néni visszaemlékezése alapján már az odaút is rengeteg viszontagsággal volt tele. Rengetegen voltak összezsúfolva a vagonokban, élelem alig jutott, a mosdó pedig egy vödör volt, amit körbeadogattak egymás között. Volt, aki nem érte meg a célállomást, az út során meghalt. Ha megállt a vonat, akkor a többiek kiszálltak és a sínek mellett eltemették az elhunytat.

A vonatok végül egy lágerbe futottak be, ahonnan az embereket befogadó családokhoz osztották ki. A férfiaknak be kellett segíteni a földművelésbe, az asszonyoknak pedig a házimunkába. A szembesülés azzal, hogy innen már soha nem térhetnek haza, sokukat végképp felemésztette.

Nekem mindkét nagyapám egy éven belül meghalt. Nem bírták elviselni, hogy nemzedékek munkáját, a kovácsműhelyt otthon kellett hagyniuk. De hát mit is vittek volna magukkal, egy fogót? Mi értelme lett volna? Mindenki csak pár ruhát, esetleg ágyneműt vitt magával, semmi egyebet. Egy egész élet munkája maradt hátra

— mesélte Annus néni.

Teri néni ugyanerről számolt be nekünk:

Nagyon sokan meghaltak az elején a bánattól. Akiknek el kellett menniük, közülük sokan felakasztották magukat. Az itthon maradóknak is nehéz volt. Emlékszem, amikor hazaértem az iskolából, vagy azt láttam, hogy ki van sírva a szemük, vagy épp sírnak. Ha valaki vendégségbe jött, csak ez volt a téma. Kislányként nem akartam mást, csak elszökni ez elől az állandó szomorúság elől

— idézte fel kiskori emlékeit a 91 éves asszony.

A kényszerkitelepítés kicserélte a lakosságot

Teri néni azt is elmesélte lapunknak, hogy volt olyan is, aki még bent lakott a házában, amikor már jöttek az új lakók. Mindent hátrahagyva kellett távozniuk, az ólban ott maradtak az állatok, a borospincében a borok, vagy épp az építkezés maradt félbe. Az új lakók aztán folytatták, ahol abbamaradt. Ment tovább az élet, csak már idegenek laktak a falak között. A Magyarországon maradóknak sem volt könnyű. Nem mertek többé németül beszélni az utcán, sokan ekkor tanultak meg jól magyarul. Aztán, ahogy telt az idő, elkezdtek érkezni a levelek. Voltak, akik nagyon jó befogadó családhoz kerültek és jól ment a soruk. Németországban, elsősorban a déli részén, magyar-sváb diaszpórák alakultak, ahol gyökeret eresztettek a magyar-sváb hagyományok. Stuttgart környékén minden júliusban megtartották például a búcsút, épp úgy, mint anno Etyeken. Aztán amikor már lehetett utazni, útra keltek. Az újratalálkozás adott némi vigaszt, de a sebek soha nem gyógyultak be teljesen.

Az unokanővérem, Rézi most 90 éves. Kislány volt még, amikor kivitték. Végül is az egész életét ott élte le, de még a mai napig azt mondja, hogy honvágya van

— idézte fel Annus néni.