Van, amit nem gyógyít meg az idő sem?

Halottjaink ott élnek a falon lógó képeken, meglapulnak mobiltelefonjainkban, lemezmeghajtóinkon - vagy visszatérnek képzelgéseinkben, álmainkban, némi enyhülést hozva.

Nincs annál fájdalmasabb pillanat, mikor egy halott szülő, hitves, vagy gyermek álomképe illan el a hajnallal, és vonakodva ébredünk egy újabb napra, amelyen a szeretett embert már nem fogjuk látni. A gyász egyidős az emberiséggel, a veszteség pedig hozzá tartozik életünkhöz.

Legtöbben akkor találkoznak vele először, mikor házi kedvencük tér az örök vadászmezőkre, később barátságok, szerelmek megszakadásánál szembesülünk vele, a legfájdalmasabban pedig akkor érint meg minket, mikor szeretteinket veszítjük el végleg, és ha nem tesszük túl magunkat rajta, sosem szabadulunk a lelki tehertől.

Noha az elvesztett személyre való emlékezés egyaránt okoz örömöt és bánatot, ha túlzásba visszük, elnyújtjuk a gyászt, - káros mértékben - meghosszabbítjuk a gyászreakciót. A pszichoterápia már a kezdetektől felismerte a gyász okozta további lelki problémákat, és szoros kapcsolatát a depresszióval.

Freud egyik leghíresebb, a ,,Gyász és Melankólia" című, 1917-es értekezésében meghatározza a gyász és a depresszió közös vonásait, ilyen az érdektelenség, teljesítménycsökkenés, azonban fő különbség, hogy míg a depressziónál az önértékelés károsodik, addig a gyász során a világ válik szegénnyé és üressé.

Hogy valaki hogyan tér magához hozzátartozójának halálából, azt leginkább a kötődés foka határozza meg. A lélek gyásznak helyt adó zegzugaiban ugyanis, mélyen megbújik az emlékek lelki egyensúlyt megborító ereje. Minimum fél évig húzódik, és akadályozza a mindennapi teendőnket - állítják a szakemberek.

Minden nap azt tapasztaljuk, hogy búsulunk az elhunyt után, keressük őt a tömegben, vagy hazavárjuk. Ez a terapeuták által nevezett ,,komplikált gyász", ami alapvetően egyet jelent azzal, hogy a szomorúság nem múlik. Akiket ez az összetett érzés nyomaszt, azok számára az elvesztett személy emléke örömet, ugyanakkor fájdalmat is okoz, ők azok, akik végtelen gyászban töltik napjaikat.

A gyászhoz kapcsolódó szimbólumok minden kultúrában elterjedtek, a társadalom pedig mindig is tiszteletben tartotta a gyászt és gyászolót. A gyász külsőségeit mégis sokan lebecsülik, üres formaságnak tartják, pedig a ceremóniák, rítusok segítik a feldolgozás menetét.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a gyász érzését el kell nyomni, menekülni kell előle, hiszen ennek is megvannak a sajátosságai, fázisai, melyeken át kell esni. Megkerülésről szó sem lehet! Ahogy Dr. Polcz Alaine, a gyász pszichológiájának szakértője is mondta: az embernek teljes személyiségét kell a gyászba vinnie, ha ugyanis feldolgozatlanul hagyjuk őket, az évek során egymásra épülve, drasztikus tehetetlenséghez vezetnek.

Fel kell számolni a meghiúsult közös múltat, még ha rossz kapcsolatunk is volt az illetővel, hiszen életünk része volt, át kell dolgozni a vele kapcsolatos emlékeket. Szembe kell nézni a megváltoztathatatlannal, tudomásul kell venni, hogy nem láthatjuk már élve szerettünket, a gyászmunka pedig végül a veszteség tényleges elfogadásához vezet.